2. Átok 2. Varázs - Harcmező

Sziasztok! 

Erről a részről nem szeretnék sokat elárulni, csak annyit, hogy két harcot tartalmaz. (Szerintem a gif-ből és a címből már ki lehet találni, hogy vér fog folyni.)

Létrehoztam egy facebook-os oldalt, amin minden fontos információ megtalálható a történeteimről - és pikáns részletek, titkok az Elátkozott családról. Linkje: Katt.

Írjátok meg, hogy tetszett-e a rész, vagy nem! Minden véleményt elfogadok! :)

Jó olvasást!

 

   Lisa idegesen járkált fel-alá a szobájában. Aggódott a testvéreiért, pedig tudta, hogy nem kéne. Elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat. Willeamnak ott van az alakváltói képessége, amivel emberfeletti erőre tesz szert, Rachel pedig tudja uralni a telet és irányítani másokat. De akkor miért féltette őket?

   Azt hazudta a szüleinek, hogy Rachel és Willeam, azért késnek, mert meg akarták nézni a naplementét. Ahogy ezt közölte édesanyjával és édesapjával azonnal ment is a szobájába; bűntudatot érzett. Utált hazudni, főleg a szeretteinek.

   Zavarában inkább kiment az erkélyre, hogy kiszellőztesse a fejét és rendezze a gondolatait. Ahogy a kőlapokon lépkededett, miközben a sötétedő eget kémlelte, eltűnődött azon, milyen jó lenne repülni. Nekitámaszkodott a kőkorlátnak, és igyekezett megnyugodni. Ámde az aggodalom betöltötte a gondolatait. Mi lesz, hogyha találkoznak Urtanávval a leggonoszabb és legerősebb boszorkánnyal? Vagy Popokkéval az ugyancsak hatalmas boszorkánymesterrel? – Ezek a gondolatok sanyargatták őt, de ő is tudta, hogy nem ez a két személy veszélyes a testvéreire, még rengeteg gonosz varázslény tartózkodik Kalteno fővárosának környékén.

   Az aggodalom még jobban elhomályosította a logikus gondolkodását, és való hajlamát, és megfontolatlan döntést hozott: megkeresi a testvéreit, és hazahozza őket.

Nagy levegőt vett, és felmászott a korlátra. Mikor összeszedte minden bátorságát leugrott a korlátról. Miután megtörtént, már sasként szárnyalt a levegőben. Széles fesztávú, barna, szárnyával hasította az eget. Ezt imádta legjobban a sas létben: a repülést és a szabadság érzetét. Sokkal jobban szeretett alakváltóként lenni, mint emberként. Úgy gondolta, ez az igazi énje, amit nem félt megmutatni a világnak. De akkor éppen nem az élvezet járta át a testét, hanem a félelem, hogy valami baja esik a testvéreinek.

**

   Rachelben még élénken éltek, azok az emlékek, amiket Zachariasszal volt.  Főleg az első találkozásukra, amikor még zsenge tizennégy éves lehetett. Ugyanúgy viselkedett akkor, mint Lisa. Érdekelték a férfiak, és igyekezett minél jobb színben feltűnni előttük; minden apró pillantásból már szerelmet képzelt, de a szenvedély csak a csókig terjedt. Szép idők voltak azok Rachel életében. Régen Zacharias nagyon jó kapcsolatot ápolt a lány bátyával is, és mindig együtt mentek vadászni és bordélyba is. Így hát nem is csoda, hogy találkoztak. A hercegnő zsenge tizennégy éves korában látták először az akkor tizenkilenc éves férfival. Zacharias már akkor furcsa okoknál fogva vonzódott a lányhoz és magáénak akarta. Ámde Willeam észrevette, hogy barátja és húga közt több van, mint barátság alakult ki, és mivel jól ismerte Zachariast, ezért védelmébe vette Rachelt, és eltiltotta tőle a férfit. Az alakváltó hatalmas haragra gerjedt, átváltozott és megtámadta saját barátját. Szerencsére akkor már Willeam már tudta használni alakváltó képességeit, és könnyedén győzedelmeskedett a Zacharias elleni közelharcban. Ezek után Zacharias eltűnt Rachel közeléből, és végül a veszekedés után egy évvel el is hagyta Kalteno-t. Mindez évekkel ezelőtt történt a hercegnő tudta nélkül, és csak később derült ki az igazság. Rachel akkor teljesen összetört, ez volt neki az első szerelmi csalódása – amit elég nehezen viselt, és emiatt lett zárkózott és félénk.

   Zacharias teste hirtelen leállt a rázkódással. Rachel könnyes, kék szemeit tágra nyitotta, amikor észrevette. Eddig a lány magához szorította a férfi felső testét, de akkor lerakta a földre, mert érezte, hogy valami nem mindennapi fog történni. Megérzése be is igazolódott néhány másodperc múlva. Fekete, vészjósló felhők lepték el váratlanul az eget; dörgött, villámlott, fújt a szél és mintha a föld is remegett volna. Hatalmas vihar kerekedett és már csak egy meghatározó villámra kellett várni, hogy az eső is elkezdjen zuhogni. Rachel az égboltot kémlelte és észre se vette, hogy közben a férfi kinyitotta vérvörös szemét. A következő pillanatban rátámadt a lányra. A hercegnő rettenetében majdnem felsikított, de torkára forrt a hang. Megszólalni sem bírt, és nem értette ezt az egészet. A helyzettel sem volt tisztában. Az egyik pillanatban még siratta az alakváltót, a másikban pedig már igyekezett felülemelkedni felette, mivel Zacharias a földhöz vágta. Miért csinálod ezt?! – akarta mondani, de nem tudott beszélni, csak tátogni. A férfi vadorzó módjára morgott, karmazsinvörös szempárját pedig a lányéba fúrta, kezével pedig elkezdte hajdanvolt szerelmét fojtogatni. Minden olyan gyorsan történt, egy másodperc is sokat számított. Nem volt helye gondolkodásnak. Rachel támadója karját próbálta szorítani és utána lefagyasztani. Az alakváltó bőrén elkezdett terjedni a kékes, jeges varázs, ami lassanként megbénította őt.

Zacharias úgy viselkedett akár egy igazi szörnyeteg, aki végre kimutatta a foga fehérjét. Ez nem ő volt. Irányítója kénye-kedve szerint rángatta őt: egy marionett bábú volt csupán, akit egy urt-boszorkány ügyes és veszélyes keze vezérelt. Igazából késleltette a halálát, mert úgyis tudta, hogy meg fog halni. Csak arra kellett neki a férfi, hogy megölje Rachelt – de a boszorkánynak az is megfelelt, ha csak feltartja. Így Zacharias azt tette, amit parancsoltak neki: megkísérelte megölni a lányt, bármi áron.

   Rachel a harci kedvtől vezérelve egyre gyorsabban fagyasztotta le egykori álmai hercegét – mert akkor még így gondolt a férfira. Néhány pillanat múlva a férfi jéggé fagyott keze igyekezett megfojtani a lányt; Zacharias felsőteste teljesen ledermedt, ahogy lába is. Nyakán gyors ütemben törtek utat maguknak a jeges csíkok, amik lassan teljesen behálózták a férfit, egészen addig, amíg szoborrá nem vált. Rachel nem volt olyan állapotban, hogy felfogja ezt egész helyzetet, ezért meggondolatlanul beleütött a jégszoborba, mire az szétesett. A hercegnő testét jégszilánkok borították be, amiket azonnal lesöpört magáról. Lassan felkelt a földről, és próbálta összeszedni magát és feldolgozni az eseményeket. Az összes végtagja fájt, a feje is lüktetett, de ami a legnagyobb szenvedést okozta neki, hogy Zacharias rátámadt és meg akarta őt ölni. Könnycseppek gördültek le piszkos, meggyötört arcáról. Soha többé nem leszek szerelmes – gondolta, és meg is fogadta ezt magában. Nem szeretett volna megint ekkora fájdalmat átélni. A szíve ismét összetört, immár másodjára, ugyanattól a férfitól.

Váratlanul egy hatalmasat villámlott és akkor elkezdett esni az eső. A lány lelkében is egy ugyanilyen vihar tombolt.

**

   A rét idillinek és békésnek tűnt - bogarak röpködtek, állatok haladtak át rajta, nyoma sem volt ártó varázslatnak. Ám hirtelen, mintegy a semmiből vihar kerekedett, megtörve a harmóniát. A rétet körülölelő fákat úgy tűnt, mintha félelmetes és veszélyes démonok szállták volna meg, mint ahogy a támadó, éjfekete szemű hölgyet is. A fűre valaki pedig egy különös jelet égettek: az urt-boszorkány jele, aki létrehozta ezt a varázslatot. A mezőt sejtelmes, szürkés köd lepte be, nem is véletlenül. A békés tisztásból egyszeriben harcmező lett.

   Willeam vad morgásba kezdett, fogait csattogta, karmaival belevájt a földbe, majd két lábra állt. A karján, a lábán és a hátán nem volt szőr, hanem feketés bőr. Ilyen egy lélekfaló és vérfarkas keveréke, aki egy átok hatására szörnyeteggé vált.

   A nő vérszomjasan fixírozta az alakváltót. Ruhája alsó részét leszakította, amit a szél magával vitt. Körmeit karmokká formálta és furcsa embertelen testtartást vett fel. Régen még elképzelni se lehetett volna róla, hogy valaha képes lesz ilyenre, de egy átok hatására ő is szörnyeteggé vált.

   Már csak a pillanatra vártak, hogy egymásnak essenek, és megöljék a másikat. Erre nem is kellett sokat várniuk, hiszen az egészet irányító urt-boszorkány néhány pillanat múlva egy hatalmas villámcsapást idézett a rét közepére, amire az eső is szakadni kezdett. Akkor el is kezdődött a harc. Willeam ugrott egyet, majd veszett kutya módjára kezdett futni az áldozata felé, és ugyanezt tette a nő is, aki még elszántabban rohant. Pont ott találkoztak, ahol a villám belecsapott a földbe. A herceg próbált beleharapni az ellenségébe a nő – akit Erennek hívtak −, pedig megkísérelte kitörni a férfi nyakát – ezt gondolta a legegyszerűbbnek, de még rengeteg fortélyt rejtett a tarsolyában. Egyiküknek sem sikerült elérniük a céljukat, mert miután majdnem beleharapott a férfi Erenbe rögtön eltaszította magától egy sötét varázslattal. Willeam először nagy nyomást érzett a mellkasában, majd csak azt vette észre, hogy több métert esett, de rögtön fel is kelt a földről. A nő ezalatt egy újabb cselt talált ki, és reménykedett benne, hogy be is fog válni. A férfi, ahogy összeszedte magát már meggondolatlanul támadott is. Pont erre számított ellensége. Miközben az alakváltó mérgesen rá akarta magát vetni az igézettre, az alakváltó karmai már csak pár ujjnyira voltak az arcától. Eren használta a boszorkánytól kapott picinyke erejét, és sötét mágiát alkalmazva sikerült leterítenie a hatalmas, erős és fékezhetetlen herceget.

   − Nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyen el lehet intézni egy alakváltót! – nevetett kajánul, majd többször is alkalmazta rajta a varázslatot. Tökéletes, gondolta majd megpróbálta tovább a tűzbe irányítani őt.

   Ámde Willeamet sem kellett félteni: nem lehet őt olyan könnyen legyőzni. Hiszen ő Willeam Fellenger, az ötödik egyik legerősebb tagja a családnak. A férfi még egyszer elviselte, amikor a nő használta a varázst. Akkor már csak kétlépésnyire lehetett az egyik égő fától. Már érezte a nagy hőt, amit a fa sugárzott magából és a lángok mintha egyre közelebb akartak volna nyújtózkodni hozzá, hogy és belekebelezzék őt. Egy pillanatra megijedt a lángoktól, de próbált viszonylag gyengének mutatkozni. Kitalált egy tervet, amivel győzne a küzdelemben. Nem akart meghalni, és küzdött is az életéért. Erőt vett magán és addig játszotta a tehetetlen alakváltót, míg Eren lassan lépkedni kezdett felé, miközben végig gonoszul kacagott. Amikor már csak két méter választotta el őket egymástól Willeam egy lélegzetvételnyi idő alatt felkelt a földről és rátámadt a meglepett nőre. Megkarmolta az arcát és a felsőtestét, és leharapta az egyik karját. Az áldozattá vált nő tehetetlenségében sikítozni tudott csak, elviselhetetlen fájdalom járta át miközben a férfi kínozta őt. Egyik végtagját a másik után szakította le és dobta be a tűzbe. Mire már mindkét karja a lángok martalékává vált, és az arcát vér áztatta – ahogy Willeamét is –, a herceg egy utolsó támadást indított ellene. Tűéles fogaival elválasztotta a fejét a testétől és a tűzbe hajította. Így nem maradt más az urt-boszorkány idézettjéből, csak egy kar és egy fej nélküli test, amit mindenhol vörös és fekete vér borított. Miután Willeam leszállt a holttestről néhány lépést hátrált, várta, hogy a test elenyésszen. Meg is történt, a test porladni kezdett, majd az erős szél elragadta és magával vitte.

   Az hatalmas eső azonnal eltüntette a vér nyomait, és a lángokat végre el tudta oltani az eső. A fűből a jel váratlanul eltűnt. Minden újra a régi volt. Willeam dermedten konstatálta, hogy mindene tiszta vér. Utálta a vért, de el kellett viselnie. A vihar kezdett csendesedni, míg elállt az eső, és a felhők eltűntek. A boszorkány megszüntette a varázslatát; akkor már teljes sötétség borult a tájra, mert eddig még csak félhomály uralkodott. A távolban előtűnt a hold teljes pompájában. A herceg próbálta feldolgozni a történteket, de nem feledkezhetett meg eredeti céljáról: meg kell találnia a húgát. Pár perc múlva összeszedte magát, és beleszagolt a levegőbe. Azonnal megérezte Rachel különleges illatát, majd elkezdett rohanni a nyom után.

**

   A hercegnő még mindig a jégkockákra dőlve sírt. Könnyei utat törtek maguknak, és akkor vigasztalhatatlanul zokogott a férfi miatt. Már nem a szerelem, hanem annak emléke miatt. Régen szerette őt és gyászolta, amikor elhagyta Kaltenost, de akkor csak elmondhatatlanul sajnálta, hogy ilyet tett. Haragudott magára és szíve szerint, ha visszaforgathatta volna az idő kerekét, inkább el se hagyta volna a várat.

   Rachel észre se vette a növények közt lépkedő árnyat és halálra rémült, amikor egy kéz megérintette a vállát. Ijedtében ugrott egyet majdnem fellökve ezzel a mögötte álló Willeamet.

   − Rachel! – mondta a férfi idegesen, majd nyugodtabb hangnemre váltott: - Mennünk kell, apánk már vár ránk!

   A lány összerezzent erre a hangra, és igyekezett nyugodt maradni. Kisírt szemmel nézte a testvérét, akit csak hunyorogva látott. Csak a bátyja sziluettét, és az arcából egy keveset tudott kivenni bátyjából. Willeam pedig tökéletesen látta Rachelt, bár a kisírt szeméből, sáros ruhájából és kócos hajából ítélve neki sem lehetett épp jó napja.

   − Mik ezek a kockák? – kérdezte miközben megfogta a hercegnő csuklóját, és vezetni kezdte az erdőben. Minél előbb haza akart érni, bár szíve szerint inkább győzött volna le öt urt-boszorkányt, minthogy szembe nézzen apjával.

   − Megfagyasztottam Zachariast – válaszolta megtörten a lány, és engedte, hogy Willeam idegesen húzza maga után őt.

   − Tessék? Zacharias? Jól hallottam, amit mondtál?

   − Igen, testvérem, jól hallottad. Visszatért Kaltenosba alakváltóként, és rám támadt. Nem hagyott más választást, le kellett fagyasztanom – felelte a lány szipogva, és az utolsó szónál megint elsírta magát.

   − Willeam nem szerette az ilyen érzelmes helyzeteket, és sosem volt jó abban, hogy megnyugtassa az embereket, nála a gesztusok beszéltek és nem a szavak. Magához vonta húgát és megölelte őt. Rachelt meglepte bátyja hirtelen empátiája, de azért ő is átölelte. Azokban az izmos karokban biztonságban volt. Érezte, hogy bátyja mennyire szereti őt. Elmosolyodott, még sosem váltott ki bátyjából ekkora szeretet, mint akkor. Willeam néhány pillanat múlva elengedte őt.

   − Menjünk haza – mondta és megfogta a hercegnő kezét.

   Rachelben hirtelen tudatosult az egész helyzet. Már sokkal vonzóbbnak találta az erdőt, mint a palotát és édesapja haragját.