Sziasztok!
Végre sikerült megírnom ezt a részt is! Bocsánat, hogy ennyi ideig várakoztattalak titeket! A részről csak annyit mondanék, hogy fordulatos lesz!
A következő rész érkezésének időpontját nem tudom előre megmondani; csak annyit, hogy az már csak 2015-ben lesz publikálva.
Ezzel a résszel be is fejeződött a 2. fejezet! Remélem nem okoztam csalódást! Ha elolvastátok mindenképp hagyjatok magatok után nyomot! :)
Beast Belle
.gif)
−
Mi történt? Hol voltatok? – kérdezte egyre idegesebben a király.
Közel kilenc óra fele járhatott az idő, és a
megbeszélt időpont szerint már két órája otthon kellett volna lenniük. Nem
akartak beszélni a történtekről; Rachel sírás nélkül biztosan nem tudta volna
elmesélni, Willeam pedig tiszteletben tartotta a lány érzéseit és szíve titkát
– hiszen az apjuk nem tudott a hajdani románcról. Mindketten azon gondolkoztak,
hogy hazudjanak, vagy ferdítsék el az igazságot.
A király eközben összeráncolta sötét
szemöldökét, és úgy vizslatta előtte álló gyermekeit. A királyné aggódva
fürkészte őket, attól félt, hogy a férje talán átváltozik, és kárt tesz bennük.
Rachel vörös szemével inkább a faparkettát fixírozta, és próbált nem Zacharias holttestére
gondolni, a fájdalomra és a gyászra. Willeam hol a koszos, szakadt és foltos
ingét, hol a megviselt csizmáját leste.
A
herceg hirtelen előlépett, és olyan magabiztosan szólalt meg, mint egy igazi
trónörökös:
−
Apám, anyám, vétkeztem. Sokszor rosszat cselekedtem, mint ahogy ezen a napon
is. És Rachelt is megfertőztem a felszínes gondolkodásmódommal. Bánom bűneimet,
ezért kérlek titeket, drága szüleim, engem büntessetek, ne testvéreimet. Én
vagyok a legidősebb és az én feladatom lett volna vigyázni rájuk. Hanyag
voltam, ezért bajba sodortam húgomat. Előbb kellett volna cselekednem és
figyelni a húgaimra. Szerencsére Lisa nem keveredett semmilyen bajba, de sem
nekem köszönhető, hanem annak, hogy ennyire elővigyázatos. Rachelt meg akarta
ölni egy férfi, engem pedig egy nő. Mindkettő meg volt igézve, de különleges
tehetségünkkel legyőztük mindkét támadót, ezért maradtunk távol ilyen sokáig.
De ezért csak engem lehet hibáztatni.
A
királyt meglepte fia magabiztos és bűnbánó viselkedése. Egy pillanatra büszke
volt rá, hogy kiállt testvéreiért. A királyné pedig meghatottan támaszkodott
férjére, Rachel könnyes és hálás szemmel figyelte bátyját.
−
Bocsánat, hogy most közlöm veletek azt, amit már régóta el szerettem volna
mondani nektek. Nem vagyok uralkodónak való, néhány hónapja pedig nem tudok
másra gondolni, mint arra, hogy hogyan törhetném meg a ránk szórt átkot. Én
utálom a különlegességemet: mivel mindig átváltozom, ezért majdnem megöltem pár
embert is. Ezt már nem bírom tovább
elviselni, meg akarok tőle szabadulni. A második indokom pedig az, hogy
egyszerűen nem tudnék irányítani egy akkora országot, mint Kalteno, nincsen meg
bennem az a döntéshozó képesség, mint például húgomban. És ezért lemondok a
koronahercegi rangomról és azt szeretném, ha Rachel lenne Kalteno következő
uralkodója, es egyben első királynője.
Mindenkit
meglepett Willeam mondanivalója, senki sem gondolta volna, hogy ennyire súlyos
döntést hozott, és pont akkor közli szüleivel, amikor leginkább aggódnak érte.
A király hirtelen nagyon mérges lett és úgy érezte, hogy menten kikel magából. A teste remegett, az arca
rángatózott. Már csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy átváltozzon. A
királyné ijedten igyekezett megnyugtatni Robertet; félt, hogy valami
szörnyűséges fog történni, a férje elveszti az irányítást maga felett. Rachel
megszólalni sem mert, sőt senkire sem mert nézni, ezért inkább a kandallóban
ropogó, vörös lángokat figyelte.
− Így döntöttem,
és már nem tudtok lebeszélni róla. Elhatároztam, és ismeritek makacsságomat,
úgyhogy hiábavaló lenne – mondta Willeam, és magabiztos léptekkel elhagyta a
szobát.
Miután
a mintákkal díszített faajtó becsukódott a lány mélyen belenézett édesanyja kék
szemébe. Menj, hangzott egy hang a
fejében. Nem is késlekedett, tudta, hogy szörnyű veszély fenyegetné, ha abban a
szobában maradna. Gyorsan ki is szaladt Willeam után.
Miután
a lány is elhagyta a szobát Marie rögtön megfogta Robert remegő kezét és a vár
alatt lévő tömlöcbe varázsolta magukat. Akkor minden pillanat számított, tudta,
hogy mi fog történni, de igyekezett megállítani a férfi tombolását. A
félhomályban elkezdte odaláncolni a férjét a falhoz, de alig látott, mivel csak
egy-két fáklya égett a folyosón. A kőfalak nedvesek és piszkosak voltak.
Poshadt szag terjedt a levegőben, alig lehetett ott megmaradni. Marie mégis
próbálta minél gyorsabban megláncolni Robert lábait, majd miután sikerült neki odaszegeznie
a kezeit is, hátrébb lépett, mert egy pillanat múlva már kezdett is átváltozni.
Csontok reccsentek és férje teste kezdett eldeformálódni. A gerince elferdült,
a lábai és a karjai pedig kezdtek hosszabbak lettek. A körmei hosszú, éles
karmokká alakultak. Arca pedig hatalmas fájdalomról árulkodott; vérvörös
szemeivel a feleségét vizslatta. El kell
mennem innen – gondolta Marie, és elhagyta a zárkát, majd bezárta oda
férjét. Nem bírta tovább nézni hatalmas fájdalmas szenvedését, és tudta, hogy
saját testi épségét figyelembe véve jobb, ha minél távolabb kerül Roberttől. A
király ezekben a pillanatokban lélekfalóvá változott. Az arca is kezdett eldeformálódni,
megnyúlni, orra eltűnt, szeme és szája nagyobb lett – benne pedig minden foga
tűélessé alakult. A teste éjfeketévé változott. Onnantól kezdve már nem az a
kedves, igazságos és szeretetteljes király volt, hanem az a gyilkos, vérszomjas
lény, akivé az átok hatására változott. Nem érzett semmit, nem gondolkodott,
benne már csak egy dolog létezett: az ölés vágya. Marie-t akarta.
**
−
Willeam, kérlek, várj meg! – kiáltott testvére után Rachel, aki gyors léptekkel
tartott szobája felé.
A
férfi megfordult, és látta, hogy húga vagy tíz lépésnyire lemaradt tőle. Míg
odaért hozzá észrevette, hogy bátyja rendkívül furcsa, mintha el akarna
titkolni valamit.
−
Megmondtam, hogy nem tudtok lebeszélni. Nem akarok király lenni. Helyette
inkább másra szeretném feltenni az életemet. Meg akarom törni az átkot, már
csak a ti kedvetekért is. – Az arca
szomorúságról árulkodott, és látszódott rajta, hogy szörnyen érzi magát amiatt,
hogy édesapja az ő hibájából szenved a tömlöcében.
−
Jól átgondoltad döntésedet, testvérem? – kérdezte a hercegnő, bár már tudta a
választ.
−
Igen, jól megfontoltam, és nem fogom magamat meggondolni. Ne aggódj, nem bánom
meg döntésemet. Most pedig jobb, hogyha felkeresnéd édesanyánkat! – mondta, amire
Rachel csak bólintott, értette a célzást - és már ment is a tömlöc felé.
Willeam,
miután egy ideig figyelte a lány távolodó alakját, ő is megfordult, és
zavartalanul folytathatta tovább útját a szobája felé. Lépteit visszhangozta a
hosszú, viszonylag tág, gyönyörűen díszített folyosó. A falakat barackszínűre
festették, és híres festmények függtek rajtuk. Egy lélek sem járt a folyosón
rajta kívül – talán még az őrök egyszer-kétszer óránként megjelentek erre.
A
férfi néhány percen belül az északi szárnyban találta magát, ahol a
rezidenciája helyezkedett el. A nagy, mintás faajtó kilincsét lenyomta, és bent
félhomály fogadta. Csak a telihold fénye áramlott be az ablakon. Az erkélyajtaja
tárva-nyitva volt, de ez nem keltette fel Willeam gyanakvását. Biztos a szobalányok hagyták úgy –
gondolta; becsukta a bejárati, majd az erkélyajtót, és ment is meggyújtani a
gyertyákat. Mikor már egy jópár égett, a kandallóban is megrakta a tüzet. A
forró lángok gyorsan életre keltek, és igyekeztek minél nagyobbak lenni. Lassan
fény töltötte be a hatalmas hálószobát – de még így volt sok hely, ahova a fény
már nem jutott el. A herceg ezután ment becsukni az erkélyajtót, de mint mindig,
akkor sem tudott ellenállni a hold csábításának. Ahelyett, hogy bezárta volna
az ajtót, inkább az erkélykorlát felé vette az irányt. Magabiztosan lépkedett a
kövön, és közben az égen magasodó teliholdat fixírozta, ami teljes pompájában
foglalta el az égboltot. Királynőként uralkodott a csillagok és a többi égitest
fölött. A férfi megbabonázva figyelte az égitestet. Kellemes, fülledt idő lehetett,
így szeptember közepe felé – ami eléggé szokatlan volt Kaltenóban, hiszen az országban
többnyire fagyos éghajlat uralkodott. A hold sem olyan gyönyörűen tündökölt,
mint szokott, és ez fel is tűnt a férfinak. Főleg az időjárás tűnt furcsának,
hiszen ilyenkor rendszerint már kezdett nagyon lehűlni a levegő –, már közel
volt a mínuszokhoz. Willeam hirtelen megrettent, próbálta levenni a szemét az
égitestről, de nehezen tudott ellenállnia a csábításnak. Helyette inkább
behunyta kék lélektükrét, és úgy ment be a szobába, utána pedig gyorsan
becsukta az ajtót, és elhúzta a hatalmas, bíbor függönyt.
Mélyet sóhajtott, próbált minél
természetesebbnek tűnni, nem akarta, hogy mások is megtudják, hogy mennyit
szenved az átkozott lénye miatt. Állandóan átveszi felette az irányítást és negatív
hangulatú gondolatokkal töltötte be napjait. Nem, az akkori Willeam Fellenger
nem ő volt; egy másik ember, egy másik énje
kelt akkor életre. Az átok előtt egy élettel teli, kedves, gondoskodó, és
rendkívül segítőkész kamasz volt. Az azóta eltelt öt év alatt személyisége
megváltozott. Egy évre rá kezdett el felszínes kapcsolatokat létesíteni, és a
kiválasztott lánnyal jobb esetben egy hónapig együtt voltak – bár Willeam csak
ágyasnak nevezte őket, még szeretőnek sem hívta a lányokat.
Így
lett a barátja Zacharias Pessit is, akit titokban a húga iránt táplált gyengéd
érzéseket. Zacharias már régóta meg akarta magának szerezni Rachelt, ezért
kezdett el barátkozni a herceggel. A radd-alakváltó eszes, ravasz és kitartó
férfi hírében állt, ám Willeam nem foglalkozott a pletykákkal – pedig kellett
volna. A herceg egy idő után megbízott az alakváltóban, és néhány hónap után
már találkozott Rachellel, aki kíváncsi volt a bátyja új legjobb barátjára.
Willeam ekkor még nem gyanította, hogy a barátja meg akarja szerezni a húgát,
észre se vette az árulkodó jeleket: a pillantásokat és az apró, észrevehetetlen
flörtöt, amit a férfi a mondataiba csalt. Zacharias Pessi mindig is
rendelkezett valamiféle csáberővel – ugyanolyannal, mint Willeam –, amivel
szinte minden nőt meg tudott hódítani. Így sikerült néhány hét alatt megnyernie
az akkor tizennégy éves, jégszívű Rachel Rosemary szívét. Willeam csak később
jött rá arra, hogy barátja és a húga titkos viszonyt folytatnak egymással –
igazából sejtette, hogy valami több folyik a felszín alatt a két számára kedves
ember között. Ámde a sejtése csak akkor igazolódott be, amikor meglátta, hogy
szerelmük szenvedélyes csókban teljesedik ki. Legszívesebben nekiment volna
Zachariasnak és megölte volna, de Rachel érdekében inkább később intézte el a
férfit. Nem akarta, hogy húgát tovább szédítse, így, miután a lány elhagyta a
szobát, azonnal rátámadt egykori barátjára. Először szavakkal igyekezett hatni
rá, de mivel ez nem vált be, így egymásnak estek. Willeam győzött a rövid
csatában, és száműzte őt az országból. El szerette volna kerülni azt, hogy ő és
húga szenvedélyesebb viszonyba kezdjenek; úgy gondolta, inkább törjön össze a
szíve, minthogy a jövendőbeli hercege ne vegye feleségül emiatt –, mert
mérhetetlen felháborodást keltett az, ha az ara nem szűzen megy férjhez. Ezt
jól tudta Willeam, és ezért titokban küldte el a régi legjobb barátját, a
testvérének pedig hazudott a férfiról. Tudta, hogy Zacharias nem fog a lány
közelébe menni, a hagyomány az volt, ha megküzdenek egy leányért a vesztes
többé nem láthatja őt.
Willeam
az emlékek hatása alatt volt, és csak az zökkentette ki belőle, hogy valaki
lágyan megérintette a vállát. A férfi erre megrezzent, halálra rémült, és
összerezzent. Ösztönösen hátrafordult és ő
állt előtte. Arcuk csak pár ujjnyira volt egymástól. Ijedtében a herceg
hátrébb lépkedett volna, de már így is már az ablak előtt állt. A lány
jelenléte meglepte.
−
Hogy kerül ide? – kérdezte Willeam és igyekezett kikerülni a leányt, ám ő nem
hagyta, hogy így elmeneküljön előle.
−
Hát nem örül nekem? – A nő lebiggyesztette vérvörös csókos ajkait; szürke szemével
a férfit vizslatta.
A
hölgy lágyan megérintette Willeam arcát.
−
Azt hittem, hogy többet jelentek önnek… És úgy gondoltam, hogy felkeresem…
Hiszen nekem sokat jelentetett ez a mai nap.
A
férfi zavarba jött és levette a lány kezét az arcáról. Nem tudta, hogy mondja
meg neki az igazságot.
−
Mia…
−
Lia! Nem igaz, hogy még a lány nevét sem tudja! Csalódtam magában, Willeam
herceg, együtt van egy nővel és még a nevét sem tudja megjegyezni!? – kérdezte
mérgesen, miközben Willeam-nek fogalma sem volt arról, hogy igazából ki áll
előtte.
−
Kicsoda ön?! – Látszólag Liára hasonlított, arra a leányra, akit pár órája
szeretgetett.
A
lány nem válaszolt, hanem kezét a herceg nyaka köré kulcsolta. Elmosolyodott és
immár kék lélektükrével Willeamet vizslatta. A férfi meglepődve pillantott a
nőre, akinek arca egyre közelebb ért az övéhez. Willeam a lány derekára
csúsztatta kezét, és meg akarta csókolni őt. De ahelyett, hogy ajkaik
összeértek volna, a nő inkább a férfi fülére tapasztotta ajkát.
−
Arabelle vagyok.
