2. Átok 3. Varázs - Átok miatti problémák

Sziasztok! 

Végre sikerült megírnom ezt a részt is! Bocsánat, hogy ennyi ideig várakoztattalak titeket! A részről csak annyit mondanék, hogy fordulatos lesz!

A következő rész érkezésének időpontját nem tudom előre megmondani; csak annyit, hogy az már csak 2015-ben lesz publikálva. 

Ezzel a résszel be is fejeződött a 2. fejezet! Remélem nem okoztam csalódást! Ha elolvastátok mindenképp hagyjatok magatok után nyomot! :)

Beast Belle

   − Mi történt? Hol voltatok? – kérdezte egyre idegesebben a király.

   Közel kilenc óra fele járhatott az idő, és a megbeszélt időpont szerint már két órája otthon kellett volna lenniük. Nem akartak beszélni a történtekről; Rachel sírás nélkül biztosan nem tudta volna elmesélni, Willeam pedig tiszteletben tartotta a lány érzéseit és szíve titkát – hiszen az apjuk nem tudott a hajdani románcról. Mindketten azon gondolkoztak, hogy hazudjanak, vagy ferdítsék el az igazságot.

   A király eközben összeráncolta sötét szemöldökét, és úgy vizslatta előtte álló gyermekeit. A királyné aggódva fürkészte őket, attól félt, hogy a férje talán átváltozik, és kárt tesz bennük. Rachel vörös szemével inkább a faparkettát fixírozta, és próbált nem Zacharias holttestére gondolni, a fájdalomra és a gyászra. Willeam hol a koszos, szakadt és foltos ingét, hol a megviselt csizmáját leste.

   A herceg hirtelen előlépett, és olyan magabiztosan szólalt meg, mint egy igazi trónörökös:

   − Apám, anyám, vétkeztem. Sokszor rosszat cselekedtem, mint ahogy ezen a napon is. És Rachelt is megfertőztem a felszínes gondolkodásmódommal. Bánom bűneimet, ezért kérlek titeket, drága szüleim, engem büntessetek, ne testvéreimet. Én vagyok a legidősebb és az én feladatom lett volna vigyázni rájuk. Hanyag voltam, ezért bajba sodortam húgomat. Előbb kellett volna cselekednem és figyelni a húgaimra. Szerencsére Lisa nem keveredett semmilyen bajba, de sem nekem köszönhető, hanem annak, hogy ennyire elővigyázatos. Rachelt meg akarta ölni egy férfi, engem pedig egy nő. Mindkettő meg volt igézve, de különleges tehetségünkkel legyőztük mindkét támadót, ezért maradtunk távol ilyen sokáig. De ezért csak engem lehet hibáztatni.

   A királyt meglepte fia magabiztos és bűnbánó viselkedése. Egy pillanatra büszke volt rá, hogy kiállt testvéreiért. A királyné pedig meghatottan támaszkodott férjére, Rachel könnyes és hálás szemmel figyelte bátyját.

   − Bocsánat, hogy most közlöm veletek azt, amit már régóta el szerettem volna mondani nektek. Nem vagyok uralkodónak való, néhány hónapja pedig nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy hogyan törhetném meg a ránk szórt átkot. Én utálom a különlegességemet: mivel mindig átváltozom, ezért majdnem megöltem pár embert is. Ezt már nem bírom tovább elviselni, meg akarok tőle szabadulni. A második indokom pedig az, hogy egyszerűen nem tudnék irányítani egy akkora országot, mint Kalteno, nincsen meg bennem az a döntéshozó képesség, mint például húgomban. És ezért lemondok a koronahercegi rangomról és azt szeretném, ha Rachel lenne Kalteno következő uralkodója, es egyben első királynője.

   Mindenkit meglepett Willeam mondanivalója, senki sem gondolta volna, hogy ennyire súlyos döntést hozott, és pont akkor közli szüleivel, amikor leginkább aggódnak érte. A király hirtelen nagyon mérges lett és úgy érezte, hogy menten kikel magából. A teste remegett, az arca rángatózott. Már csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy átváltozzon. A királyné ijedten igyekezett megnyugtatni Robertet; félt, hogy valami szörnyűséges fog történni, a férje elveszti az irányítást maga felett. Rachel megszólalni sem mert, sőt senkire sem mert nézni, ezért inkább a kandallóban ropogó, vörös lángokat figyelte.

− Így döntöttem, és már nem tudtok lebeszélni róla. Elhatároztam, és ismeritek makacsságomat, úgyhogy hiábavaló lenne – mondta Willeam, és magabiztos léptekkel elhagyta a szobát.

   Miután a mintákkal díszített faajtó becsukódott a lány mélyen belenézett édesanyja kék szemébe. Menj, hangzott egy hang a fejében. Nem is késlekedett, tudta, hogy szörnyű veszély fenyegetné, ha abban a szobában maradna. Gyorsan ki is szaladt Willeam után. 

   Miután a lány is elhagyta a szobát Marie rögtön megfogta Robert remegő kezét és a vár alatt lévő tömlöcbe varázsolta magukat. Akkor minden pillanat számított, tudta, hogy mi fog történni, de igyekezett megállítani a férfi tombolását. A félhomályban elkezdte odaláncolni a férjét a falhoz, de alig látott, mivel csak egy-két fáklya égett a folyosón. A kőfalak nedvesek és piszkosak voltak. Poshadt szag terjedt a levegőben, alig lehetett ott megmaradni. Marie mégis próbálta minél gyorsabban megláncolni Robert lábait, majd miután sikerült neki odaszegeznie a kezeit is, hátrébb lépett, mert egy pillanat múlva már kezdett is átváltozni. Csontok reccsentek és férje teste kezdett eldeformálódni. A gerince elferdült, a lábai és a karjai pedig kezdtek hosszabbak lettek. A körmei hosszú, éles karmokká alakultak. Arca pedig hatalmas fájdalomról árulkodott; vérvörös szemeivel a feleségét vizslatta. El kell mennem innen – gondolta Marie, és elhagyta a zárkát, majd bezárta oda férjét. Nem bírta tovább nézni hatalmas fájdalmas szenvedését, és tudta, hogy saját testi épségét figyelembe véve jobb, ha minél távolabb kerül Roberttől. A király ezekben a pillanatokban lélekfalóvá változott. Az arca is kezdett eldeformálódni, megnyúlni, orra eltűnt, szeme és szája nagyobb lett – benne pedig minden foga tűélessé alakult. A teste éjfeketévé változott. Onnantól kezdve már nem az a kedves, igazságos és szeretetteljes király volt, hanem az a gyilkos, vérszomjas lény, akivé az átok hatására változott. Nem érzett semmit, nem gondolkodott, benne már csak egy dolog létezett: az ölés vágya. Marie-t akarta.

**

   − Willeam, kérlek, várj meg! – kiáltott testvére után Rachel, aki gyors léptekkel tartott szobája felé.

   A férfi megfordult, és látta, hogy húga vagy tíz lépésnyire lemaradt tőle. Míg odaért hozzá észrevette, hogy bátyja rendkívül furcsa, mintha el akarna titkolni valamit.

   − Megmondtam, hogy nem tudtok lebeszélni. Nem akarok király lenni. Helyette inkább másra szeretném feltenni az életemet. Meg akarom törni az átkot, már csak a ti kedvetekért is. – Az arca szomorúságról árulkodott, és látszódott rajta, hogy szörnyen érzi magát amiatt, hogy édesapja az ő hibájából szenved a tömlöcében.

   − Jól átgondoltad döntésedet, testvérem? – kérdezte a hercegnő, bár már tudta a választ.

   − Igen, jól megfontoltam, és nem fogom magamat meggondolni. Ne aggódj, nem bánom meg döntésemet. Most pedig jobb, hogyha felkeresnéd édesanyánkat! – mondta, amire Rachel csak bólintott, értette a célzást - és már ment is a tömlöc felé.

   Willeam, miután egy ideig figyelte a lány távolodó alakját, ő is megfordult, és zavartalanul folytathatta tovább útját a szobája felé. Lépteit visszhangozta a hosszú, viszonylag tág, gyönyörűen díszített folyosó. A falakat barackszínűre festették, és híres festmények függtek rajtuk. Egy lélek sem járt a folyosón rajta kívül – talán még az őrök egyszer-kétszer óránként megjelentek erre.

   A férfi néhány percen belül az északi szárnyban találta magát, ahol a rezidenciája helyezkedett el. A nagy, mintás faajtó kilincsét lenyomta, és bent félhomály fogadta. Csak a telihold fénye áramlott be az ablakon. Az erkélyajtaja tárva-nyitva volt, de ez nem keltette fel Willeam gyanakvását. Biztos a szobalányok hagyták úgy – gondolta; becsukta a bejárati, majd az erkélyajtót, és ment is meggyújtani a gyertyákat. Mikor már egy jópár égett, a kandallóban is megrakta a tüzet. A forró lángok gyorsan életre keltek, és igyekeztek minél nagyobbak lenni. Lassan fény töltötte be a hatalmas hálószobát – de még így volt sok hely, ahova a fény már nem jutott el. A herceg ezután ment becsukni az erkélyajtót, de mint mindig, akkor sem tudott ellenállni a hold csábításának. Ahelyett, hogy bezárta volna az ajtót, inkább az erkélykorlát felé vette az irányt. Magabiztosan lépkedett a kövön, és közben az égen magasodó teliholdat fixírozta, ami teljes pompájában foglalta el az égboltot. Királynőként uralkodott a csillagok és a többi égitest fölött. A férfi megbabonázva figyelte az égitestet. Kellemes, fülledt idő lehetett, így szeptember közepe felé – ami eléggé szokatlan volt Kaltenóban, hiszen az országban többnyire fagyos éghajlat uralkodott. A hold sem olyan gyönyörűen tündökölt, mint szokott, és ez fel is tűnt a férfinak. Főleg az időjárás tűnt furcsának, hiszen ilyenkor rendszerint már kezdett nagyon lehűlni a levegő –, már közel volt a mínuszokhoz. Willeam hirtelen megrettent, próbálta levenni a szemét az égitestről, de nehezen tudott ellenállnia a csábításnak. Helyette inkább behunyta kék lélektükrét, és úgy ment be a szobába, utána pedig gyorsan becsukta az ajtót, és elhúzta a hatalmas, bíbor függönyt.

Mélyet sóhajtott, próbált minél természetesebbnek tűnni, nem akarta, hogy mások is megtudják, hogy mennyit szenved az átkozott lénye miatt. Állandóan átveszi felette az irányítást és negatív hangulatú gondolatokkal töltötte be napjait. Nem, az akkori Willeam Fellenger nem ő volt; egy másik ember, egy másik énje kelt akkor életre. Az átok előtt egy élettel teli, kedves, gondoskodó, és rendkívül segítőkész kamasz volt. Az azóta eltelt öt év alatt személyisége megváltozott. Egy évre rá kezdett el felszínes kapcsolatokat létesíteni, és a kiválasztott lánnyal jobb esetben egy hónapig együtt voltak – bár Willeam csak ágyasnak nevezte őket, még szeretőnek sem hívta a lányokat.

   Így lett a barátja Zacharias Pessit is, akit titokban a húga iránt táplált gyengéd érzéseket. Zacharias már régóta meg akarta magának szerezni Rachelt, ezért kezdett el barátkozni a herceggel. A radd-alakváltó eszes, ravasz és kitartó férfi hírében állt, ám Willeam nem foglalkozott a pletykákkal – pedig kellett volna. A herceg egy idő után megbízott az alakváltóban, és néhány hónap után már találkozott Rachellel, aki kíváncsi volt a bátyja új legjobb barátjára. Willeam ekkor még nem gyanította, hogy a barátja meg akarja szerezni a húgát, észre se vette az árulkodó jeleket: a pillantásokat és az apró, észrevehetetlen flörtöt, amit a férfi a mondataiba csalt. Zacharias Pessi mindig is rendelkezett valamiféle csáberővel – ugyanolyannal, mint Willeam –, amivel szinte minden nőt meg tudott hódítani. Így sikerült néhány hét alatt megnyernie az akkor tizennégy éves, jégszívű Rachel Rosemary szívét. Willeam csak később jött rá arra, hogy barátja és a húga titkos viszonyt folytatnak egymással – igazából sejtette, hogy valami több folyik a felszín alatt a két számára kedves ember között. Ámde a sejtése csak akkor igazolódott be, amikor meglátta, hogy szerelmük szenvedélyes csókban teljesedik ki. Legszívesebben nekiment volna Zachariasnak és megölte volna, de Rachel érdekében inkább később intézte el a férfit. Nem akarta, hogy húgát tovább szédítse, így, miután a lány elhagyta a szobát, azonnal rátámadt egykori barátjára. Először szavakkal igyekezett hatni rá, de mivel ez nem vált be, így egymásnak estek. Willeam győzött a rövid csatában, és száműzte őt az országból. El szerette volna kerülni azt, hogy ő és húga szenvedélyesebb viszonyba kezdjenek; úgy gondolta, inkább törjön össze a szíve, minthogy a jövendőbeli hercege ne vegye feleségül emiatt –, mert mérhetetlen felháborodást keltett az, ha az ara nem szűzen megy férjhez. Ezt jól tudta Willeam, és ezért titokban küldte el a régi legjobb barátját, a testvérének pedig hazudott a férfiról. Tudta, hogy Zacharias nem fog a lány közelébe menni, a hagyomány az volt, ha megküzdenek egy leányért a vesztes többé nem láthatja őt.

   Willeam az emlékek hatása alatt volt, és csak az zökkentette ki belőle, hogy valaki lágyan megérintette a vállát. A férfi erre megrezzent, halálra rémült, és összerezzent. Ösztönösen hátrafordult és ő állt előtte. Arcuk csak pár ujjnyira volt egymástól. Ijedtében a herceg hátrébb lépkedett volna, de már így is már az ablak előtt állt. A lány jelenléte meglepte.

   − Hogy kerül ide? – kérdezte Willeam és igyekezett kikerülni a leányt, ám ő nem hagyta, hogy így elmeneküljön előle.

   − Hát nem örül nekem? – A nő lebiggyesztette vérvörös csókos ajkait; szürke szemével a férfit vizslatta.

   A hölgy lágyan megérintette Willeam arcát.

   − Azt hittem, hogy többet jelentek önnek… És úgy gondoltam, hogy felkeresem… Hiszen nekem sokat jelentetett ez a mai nap.

   A férfi zavarba jött és levette a lány kezét az arcáról. Nem tudta, hogy mondja meg neki az igazságot.

   − Mia…

   − Lia! Nem igaz, hogy még a lány nevét sem tudja! Csalódtam magában, Willeam herceg, együtt van egy nővel és még a nevét sem tudja megjegyezni!? – kérdezte mérgesen, miközben Willeam-nek fogalma sem volt arról, hogy igazából ki áll előtte.

   − Kicsoda ön?! – Látszólag Liára hasonlított, arra a leányra, akit pár órája szeretgetett.

   A lány nem válaszolt, hanem kezét a herceg nyaka köré kulcsolta. Elmosolyodott és immár kék lélektükrével Willeamet vizslatta. A férfi meglepődve pillantott a nőre, akinek arca egyre közelebb ért az övéhez. Willeam a lány derekára csúsztatta kezét, és meg akarta csókolni őt. De ahelyett, hogy ajkaik összeértek volna, a nő inkább a férfi fülére tapasztotta ajkát.

   − Arabelle vagyok.