- Anyám! - kiáltotta el magát Willeam, és édesanyjához sietett.
- Arabelle! Kérlek, segíts! Mi történhetett? - fordult Belle
felé, miközben az asszony folyamatosan sikoltozott. - Ébredj!
Ébredj fel!
Hirtelen kinyitotta Marie a szemét. Kék lélektükrébe félelem
költözött. Rémülten felült az ágyban. Férje, mintha észre se
vette volna a sikítozást, ugyanolyan nyugodtan aludt tovább.
Minimum még egy napig tart majd neki felébredni - ezt mindannyian
tudták. Azt hitte Arabelle, hogy a királyné is ennyi ideig ilyen
állapotban lesz. De tévedett, valami miatt Marie előbb feleszmélt.
Mikor Willeam látta, hogy a királyné megnyugodott, lágy hangon
megszólalt:
- Mi történt, anyám?
A nő ködös tekintettel nézte az ágytakarót. Még mindig az álom
hatása alatt volt. Álmában, mintha visszament volna az időben, és
ott újraélte a húsz évvel ezelőtti történteket. Újra
felidézte magában az elmúlt időket, és közben nem is figyelt
arra, ami körülötte folyt.
- Anyám! Térj magadhoz! - ordította magából kikelve a herceg,
miközben próbálta magához téríteni a királynét.
- Megtámadtak... Álnok, rohadt S-tündérek... Felakasztottak
pár halandót... A romlott... - motyogta maga elé az édesanyja,
üres tekintettel a padlóra meredve. Willeam kissé megijedt
szavaitól, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy valami baja
lehetett anyjának. Keze Marie vállán nyugodott, és lágyan
rázogatta őt.
- Arabelle! Kérlek, segíts! - könyörgött a mögötte álló
nőnek a férfi. Kétségbeesésében fogalma sem volt róla, hogy
mihez kezdjen. Édesanyja megőrült, édesapja a boszorkány
varázslata alatt állt, Rachelről és Lisáról, pedig nem tudott
semmit. Ebbe nem szerette volna belevonni a húgait.
A nő odasietett hozzájuk. Tenyerét Marie vonagló teste fölé
helyezte, és magában mormogott valamit. Willeam feszülten figyelte
a mellette mormoló boszorkányt. Remélte, hogy képes lesz majd
segíteni anyján.
Néhány perc múlva a királyné, már nyugodtan feküdt férje
mellett az ágyon.
- Nagyon szépen köszönöm, Arabelle.
- Szívesen... - mormogta, majd hirtelen eszébe jutott a mondandója,
amit az asszony miatt kellett félbe hagynia. - Le kell tennünk egy
esküt, ami bizonyítja, hogy nem verjük át a másikat. Hanem
hűséges társak leszünk, a saját biztonságunk érdekében.
Akkor, fogd meg a kezem.
Willeam megérintette Belle puha tenyerét, és rögtön eszébe
jutott a sok elfeledett emlék. Most ne ezzel foglalkozz! -
szidta le magát. Felemelte fejét, és a nő kék íriszébe fúrta
a tekintetét. Majd letették az esküt. Amikor Belle elkezdte
mondani a varázsigét, egy zöldes színű csík kötötte össze
kezüket. Nem tartott az egész tovább egy percnél.
- A karodon megjelenik egy apró háromszög, benne egy körrel. Az
jelzi az esküt. Ha megszeged, a legnagyobb kínokat fogod átélni.
Az esküd alól, pedig csak én oldozhatlak fel – hadarta a zurgay. - Most távozok, a következő
holdtöltén találkozunk, ami pár nap múlva lesz. Viszlát,
felség! - majd azzal el is tűnt a szobából.
A herceg pár percig csak mozdulatlanul álldogált, az események és
az érzelmei hatása alatt állt. Majd később erőt vett magán, és
elballagott a szobájába.
Már a rezidenciája közelében járt, amikor nekiütközött egy
szőke hajú szolgaleány. Rémülten megtántorodott, mikor
ráeszmélt, hogy kinek is ment neki. Ezen a napon már másodszorra
fordult elő vele.
- Elnézést, felség! - mondta halkan, és bűnbánóan.
- Nincs semmi gond – motyogta monoton hangon Willeam, és ki is
kerülte a megszeppent leányzót.
- Várjon! Egy üzenetet szeretnék önnek átadni. Rachel hercegnő
azt üzeni, hogy minél előbb menjen le a várbörtönbe. Szüksége
van önre – hadarta félve a szolga. Először kellett üzenetet
átadnia. Megtiszteltetésnek érezte, hogy pont őt kérték meg
erre. Nem mindenkire bíznak ilyen feladatot. Így hát büszkén
bókolt a herceg előtt, mikor távozásra invitálta.
Miután a leány távozott Willeam őrült léptekkel szaladt a vár
tömlöcökhöz. Nagyon megijedt. Vajon mi történhetett
Rachellel? És mégis, hol lehet Lisa? Ezen morfondírozott,
miközben minél gyorsabban közeledett a célja felé. Pár perc
múlva már a népszerűvé vált szinten volt. Katonák és
kíváncsiskodó szolgák lepték el a folyosót. A cselédek, mind a
falhoz tömörültek, utat engedve a katonáknak és az arra járó
hercegnek. Sokan meg is hajoltak, amikor elment mellettük Willeam.
Ahogy közeledett, ahhoz a helyhez, ahol az összes katona állt
megdermedt. Az erős fényben – amit lámpások, fáklyák, és
különféle varázsgömbök adtak – jól láthatta, ahogy Rachel
összetörve sírdogál a falnál, és néhány szolgalány próbálja
őt megnyugtatni.
- Higgye el, hogy rendben lesz a húga! - suttogta gyengéd hangon az
egyik, mire a többiek helyeseltek.
- Mi történt? - kérdezte Willeam, mikor végre a nagyobbik húga
közelébe ért.
- Ó, Willeam! - borult rögtön testvére karjaiba a lány. Arcát a
férfi ingébe helyezte, és ott folytatta tovább a zokogást.
Végül az egyik katona válaszolt az ifjú kérdése.
- Elizabeth hercegnő megtámadott három őrt, és megölt öt
cselédet. Az őrök mind belehaltak a sebeikbe, amit a támadójuk
okozott. Egy új alakot öltve gyilkolt, és most a vár tömlöcébe
szállították. Öt őr áll készenlétben, és itt is készenlétbe
állítunk pár őrt. Minden esethetőségre felkészülünk, felség,
hogy többet ilyen ne forduljon elő! - jelentette ki magabiztosan a
kapitány, bókolt, és feloszlatta a nézelődők csoportját.
Willeam mindeközben, csak földbe gyökerezett lábbal álldogált,
a falat bámulva, húgát ölelve. Rachel pedig szipogva szorította
magához bátyját. A férfi nem értette az egész helyzetet. Olyan
sok minden történt ezen a napon, hogy már nem tudta feldolgozni.
Igyekezett reálisan látni a helyzetet, de nem ment neki. Túlságosan
is kimerült volt, ahhoz, hogy rájöjjön a titok nyitjára.
Kötelezőnek érezte, hogy lemenjenek Lisához, és megbeszéljék a
dolgot. De már csak másnap lehetett lehetőségük erre, mivel az
egyik palota őr közölte velük, hogy a hercegnő kábultan
fekszik. Így hát, miután Rachel lassan összeszedte magát,
felmentek a királyi család szintjére. A lány lehajtott fejjel
ballagott végig a lépcsőkön és a folyosókon. Nem is figyelt
mögötte haladó bátyjára, aki a gondolataiba meredt. Elbúcsúztak
egymástól, elballagtak a saját szobájukba, ahol nyugovóra
térhettek.
*
- Az én kislányom?! Nem az lehetetlen... - motyogta ideges hangon a
király. Fel-alá sétált a tanácsteremben, ahol a nemesek helyett,
csonka családja volt jelen. Robert zaklatottan járkált, miközben
egyfolytában mondta a magáét a tegnap történtekről. Marie és
Rachel egymással beszélgettek, miközben édesanyja zokogott.
Willeam a kredencet tanulmányozva állt elgondolkodva.
Lisát kifagatták, azt állította, hogy semmire sem emlékszik. Az
utolsó emléke – állítása szerint -, hogy lefekszik az ágyába.
Utána meg már csak azt vette észre, hogy szalmán ébred fel, ódon
kőfalak közé zárva. Nem tudták, hogy higgyenek e a kislány
szavainak. Bár senki nem nézte volna ki a hercegnőből, hogy
ilyenre képes lenne. Mégis minden arra utalt, hogy ő követte el
ezeket a szörnyű bűnöket. Így határozatlan ideig a vár
börtönében kell raboskodnia, elővigyázatosság szempontjából
pedig megkétszereződött az őrség száma. Nem gondolta volna
Robert, hogy egyszer a saját lányától fog tartani. Félt attól,
hogy újra át fog változni, és akkor még nagyobb pusztítást fog
véghez vinni.
Hirtelen kopogást hallottak a terem ajtaján. Marie és Rachel
összerezzent, Willeam pedig nem is törődött vele.
- Valiria asszony, kér bebocsátást, felség. Azt állítja, hogy
ön hivatta ide – mondta jelentőségteljesen az ajtónál álló
egyik őr, miközben a nő már be is lépett a szobába.
- Jöjjön... - hadarta a király, mire a katona már távozott is.
Az ajtó becsukódott, és síri csönd telepedett rájuk. Végül a
tündér törte meg a csendességet.
- Királyom, tisztában vagyok vele, hogy miért hívatott ide. És
igyekszem, minél előbb feloldozzam az Elizabeth hercegnőn lévő
átkot, de ez időbe telik...
- Milyen átok ez, Valiria? - vágott a szavába Willeam, miközben ő
is letelepedett édesanyja mellé a székre.
- Ezt egy nagyon erős boszorkány bocsátotta a hercegnőre.
Elizabeth hercegnő, mielőtt átváltozott eljött hozzám, és
elmesélte, hogyan is történt ez az egész. Akkor jöttem rá, hogy
ez egy újabb merénylet a királyi család ellen.
- Újabb lázadások... - suttogta halkan Willeam.
- Csak annyit tudok, hogy nő volt az elkövető, kinek hosszú
fekete haja van, és ragyogó kék szeme. És feltehetőleg
urt-boszorkány. Ez elég kevés információ, de legalább el tudtam
indulni ezen. Ami pedig a legfontosabb, a kisasszony testét
különféle jelek borítják mindenütt. Én ezeknek a jeleknek
rájöttem a jelentésére, szó szerint uralni fogja a gonosztevő a
hercegnő testét, ha nem állítom meg. Csupán egy hónap áll
rendelkezésemre, hogy megtörjem az átkot. Ez kevés idő, főleg
ilyen varázslat kapcsán... Az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk
elkapni a boszorkányt. Én addig, pedig lelassítanám a folyamatot,
amin királylány keresztül megy. Úgy lehetne a legkönnyedén
elkapni a gazembert, ha felkeresik Valkatas Jauist. Ő egy pasip, és
minden urt-boszorkányt ismer. A víz neki az eleme, és van neki egy
különleges képessége is. Képes arra, hogy láthatatlanná
váljon, így rengetegen keresik fel a nagyobb varázserejű lények,
hogy tanítsa meg őket is erre a fortélyra. Csak ő tudna segíteni,
de Valkatas Urhandben él. Kalteno egyik legészakibb városában.
Azt tanácsolom, hogy ne követet és katonákat küldjön elé, mert
akkor nem fogja érdekelni a dolog. Az kell neki, hogy személyesen
jöjjenek el hozzá, ha segítségre van szükségük. De előtte
sajnos meg is kellene felelni az elvárásainak, mert bizony nem
mindenkinek ajánlja fel a támogatását. A próbák mindig
változnak, de legtöbbször valamilyen bátorság és logikai
megpróbáltatáson kell megfelelni. Ha sikerül, ezek után maga
fogja, királyom elé állítani a gaz urt-boszorkányt.
- Én vállalkozok erre a feladatra! - kiállotta büszkén
váratlanul Willeam, mikor Valiria befejezte a mondandóját. - Ha
úgy nézzük, miattam történt ez az egész. Jobban kellett volna
vigyáznom a húgomra. Így az én felelősségem az, hogy
helyrehozzam a hibámat, és megmentsem Lisát. Így már holnap
elindulok Urhandbe, hogy minél előbb odaérjek.
- Fiam, tényleg ezt akarod? - kérdezte, kevés ellenérzés nélkül
Robert. Önelégülten figyelte, ahogy a herceg bólint. Nem
ellenezte azt, hogy a fia elinduljon, így, hogy lemondott a trónról
is. És örült neki, hogy segíteni szeretne kishúgán.
- Én is veled megyek! - jelentette ki nem sokkal utána Rachel is. -
Mégis csak a testvérünkről van szó...
- Rachel, te nem mehetsz Willeammel! - parancsolta az uralkodó,
rögtön a lányba fojtva a szót.
Édesanyjuk, mindeddig háttérbe húzódva figyelte a jelentet.
Arcára aggódás ült ki, féltette fiát a világtól. Nem szerette
volna, ha bármi baja esne a város falain kívül. Bár tudta, hogy
Willeam már érett férfi, mégis nyugtalankodott miatta.
- Miért ne tarthatnék vele, apám? - kérdezte sértődötten
Rachel, és mellén keresztbefonta a karját.
- Mert te vagy mostantól hivatalosan is Kalteno koronahercegnője!
És egy koronahercegnő nem szaladgálhat a világban kénye-kedve
szerint. Kötelességeid vannak, és a palotában kell maradnod. Fel
kell készíteni az uralkodásra téged, mivel bátyjád lemondott a
trónról, így te lépsz helyébe. - Felelte magabiztosan,
feleselést nem tűrően Robert.
- Ez nem igazságos! Segíteni szeretnék Lisának, te meg bezársz
ide! - kiálltotta Rachel, majd felkelt az asztaltól és kiviharzott
a teremből.
Bármennyire is tudta, hogy igaza van édesapjának, sosem vallotta
volna be neki. Beismerte, hogy kiakadása eléggé gyerekes volt. De
mégis ő is ott akart lenni, mikor megtalálják a gyógymódot Lisa
helyzetére. Nem várhat tétlenül, míg lehet, hogy Willeam éppen
akkor kerül életveszélybe. Túlságosan is szerette a testvéreit,
és bármit megtett volna, hogy minden újra rendbe jöjjön.
Mikor a szobájához ért, becsukta a nagy faajtót, és lerogyott a
padlóra. Hátát az ajtónak vetve ült, és bámult ki az ablakon.
A Hold elefáncsotszínben pompázott az égbolton. Rachel
megbabonázva bámulta az égitestet. Elvarázsolta és magával
ragadta a látványa. Maga sem értette a viselkedését. És
hirtelen mindenről megfeledkezett.
*
A Nap feltűnt a horizonton, és lassan egyre feljebb emelkedett.
Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Az erdőben az állatok
néhányuk elbújt, mások pedig előmerészkedtek rejtekhelyükről.
A várban is ilyesféle átrendeződés történt. Az őrök
váltották egymást. De ennél sokkal jelentősebb dolog folyt akkor
a palotában.
- Kérlek, vigyázz magadra, kicsim! - mondta könnyes szemmel a
királyné. - Isten óvjon utadon!
- Ne aggódj, anyám! Nem fog semmi baj történni – nyugtatgatta
édesanyját a férfi, és szorosan magához ölelte.
Az apja csak e szavakkal fordult feléje:
- Isten óvjon utadon, fiam!
- Köszönöm, atyám – motyogta a herceg.
Rachel hosszasan búcsúzott testvérétől, ő is a könnyeivel
küszködve. Végül Willeamnek ajándékozott, egy fekete követ,
amely egy nyakláncon lógott. Elmagyarázta a lány, hogy ez a
kövecske növeli az erejét. Még Zachariastól kapta régebben,
Rachel inkább átadta fivérének, hogy segítse a varázsereje, az
útja során. Majd végül hosszasan megölelték egymást.
Így indult útnak a herceg, Arabelle, és öt katona lóháton,
mindegyikük álruhába bújva. Elől Jaster és Jasse ment,
az ikrek, akik mindketten radd-alakváltók. Baar-rendbe
tartoztak a katonaságnál, ami annyit jelentett, hogy medvévé
tudtak átváltozni. A hátul lovaglók Lew-rendbe tartoztak,
akik bármilyen álattá át tudtak alakulni. Őket Tartarosnak,
Rae-nek, Taylongnak hívtak. Arabelle és Willeam középen
helyezkedtek el.
Az erdei út felé tartottak, ahol remélték, hogy nem lesz semmi.
Feltűnés nélkül szerették volna elhagyni Kaltenos területét.
Mikor beértek az erdőbe vágtatni kezdtek, minél hamarabb
szerettek volna legalább a legközelebbi városba elérni,
Barbodába.
*
Magány tört rá a megkeseredett lányra. Végtelenül szomorú
volt, és ezzel együtt nagyon utálta magát. Hogy lehetett erre
képes ilyen szörnyűségre? Mennyi ártatlan lényt ölhetett
meg... Nem mert belegondolni, mert félt, hogy megint kárt fog
magában tenni. Eddig annyit büntette magát, hogy már testén meg
sem tudta számolni azt a rengeteg égési sérülést, amit okozott
magának. Lisa csak annyit mondott a sebekre, hogy megérdemelt
büntetése.
Már három napja, hogy a várbörtön fogjává vált, mikor egyszer
csak újra felerősödött benne valami. Ő csak a gonoszságnak
hívta ezt, de annál több volt. Igyekezett harcolni az ellen, hogy
ez a valami átvegye felette az uralmat. Valamennyire sikerült is
neki ellenállnia. De egy dolog nem hagyta nyugodni: szabad akart
lenni. Tisztában volt azzal, hogy ez egy megérdemelt büntetése,
de mégis, hiányzott neki a külvilág és a társaság. Unta a
magányt, és a sok egyedül, önsajnálattal és bűntudattal
töltött órákat. Szabadság, csak erre vágyott, és a
lelki békére. Ez a három napot szíve szerint elfelejtette volna,
ahogy azt a végzetes éjszakát is. Mintha egy rémálomból ébredve
fel, és utána rájöhetne, hogy az egész álomban történtek csak
agyszüleményei voltak. Pedig, ami megesett az nem lehetett csak egy
álom, annak valóságnak kell lennie. Hiába, hogy Lisa csak egy
álomként élte meg az egészet, akkor éjjel.
Hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki
állandóan csak azt suttogta volna a fülébe: szabadítsd ki
magad, szökj meg. Mantraként ismételődött újra és újra a
fejében. Mikor már húszadjára hallotta e szavakat, erőtt vett
magán. Felkelt a szalmáról, ahol eddig feküdt, és felállt a
piciny cella közepére. Meztelen lába alatt érezte a kő hidegét,
és durvaságát. Nem mert belegondolni, hogy hány ember kívánta
itt a halálát. Tapintható volt a reményvesztettség és a
kétségbeesés a levegőben. Ki kell jutnom innen!
Tudta, hogy mit kell tennie, hogy kiszabaduljon innen. A cella
bejáratához sétált, ahol kisebb faajtó választotta el Lisát az
őt vigyázó őrtől. Új varázserejét használva, alig hallhatóan
elhúzta a kicsiny reteszt, ahol az élelmet szokták átadni. Az őr
még akkor is mozdulatlanul állt, háttal az ajtónak. A strázsát
úgy varázsolta el, hogy ne figyeljen fel a cellán belül
történtekre. Maga sem gondolta volna, hogy ilyenre is képes. Ez is
az új képességeinek egyike, hogy tudta befolyásolni a lényeket.
Ezek után visszahúzta a tolózárat. Végül a cella közepére
állt, rongyos ruhája meglebbent, miközben lépkedett. Kócos vörös
fürtjei az arcába hullottak. Kék szemével újra végignézett az
égésnyomokkal teli testén. Ezek után megint megmagyarázhatatlan
állapotba került.
