1. Átok - Szabadnap

Sziasztok!

Végre sikerült megírnom a pilotot. Nem tudok róla olyan sok dolgot mondani csak annyit, amiből a fejezet címéből ki lehet találni. Hosszúra sikeredett, előreláthatólag ilyen tartalmas lesz a többi rész is (3-4 word oldal). 

A blog már nem szünetel és meg van az is, hogy a részek havonta fognak érkezni. De néha-néha megjelenik pár ajánló és különlegesség. Előreláthatólag valami fog történni haloweenkor...! 

Szerintem megéri elolvasni a pilotot és írni róla egy rövid véleményt, akár megjegyzésbe, akár chatbe!

A további jó olvasást!

Beast Belle

 

   Kalteno tíz év leforgása alatt nem sokat változott, csak annyit, hogy kicsit fejlettebbé vált. Az országban lévő emberek annál többet. Tíz év alatt rengeteg születtek meg, nőttek fel, és haláloztak el. Ez történt a három királyi gyermekkel is, felnőttek és megváltoztak. A legidősebb fivér – Willeam -, magas, erős, jóképű és délceg herceggé nőtt. A középső gyermek – Rachel – érett nővé cserepedett, aki bármilyen esetben képes gyorsan és racionálisan dönteni. A legkisebb – Lisa – változott a legtöbbet, de belsőleg nem sokat, ugyanolyan pozitív és kedves maradt az elmúlt években.

   A fővárosban járt a három testvér, és igyekeztek minél jobban kiélvezni a szabadságot, mivel az apjuk féltve engedte el őket bárhová is – bár Willeam nem volt valami szófogadó. Willeam a város leggyönyörűbb lányainak udvarolt – mint mindig. Rachel csak nézte az előtte elhaladó embereket, nehezen tudta megszokni a körülötte lévő nyüzsgést. Lisa pedig csak bámulta a fiatalembereket és a kirakatokat. Mire Rachel észbekapott, a testvérei rég máshol jártak. Legjobban Lisáért aggódott, mindig is féltette kishúgát, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne ismerje meg tizenhat éves kora előtt a világ valódi arcát – mert csak a híres kor betöltődése után használhatta volna az erejét. Rachel persze a bátyjával is jó kapcsolatot ápolt, jól kijöttek, ám a lány nem értette, hogy miért szeret a fiú ennyire felszínes életet élni. Állandóan váltogatta a lányokat, sosem tetszett neki egyik sem igazán, egyikbe se szeretett bele. A húga pedig a fiúkat csak nézni szerette, semmi másra nem gondolt velük kapcsolatban.

   Rachel lassan lépkedni kezdett a lekövezett úton; mindent megnézett. A sütödét, a ruhakirakatot, a cipőkészítőt és még jó pár boltot. Az embereket is. Olyan békés és vidám hangulat uralkodott a városon, hogy szinte mindenki jókedvűen sétálgatott. Nem törődtek a lakók a királyi gyermekkel, el voltak foglalva a saját dolgukkal. Bár nehezen is lehetett a lányt felismerni: hosszú, göndör, világosszőke haja és az arca egy kis részét csuklya takarta. Zöldes színű köpenyt viselt, és az alá hasonló színű ruhát húzott. Külső szemmel nézve gyönyörű volt. Rachelt nem érdekelte az, hogy pár férfi megfordult utána. Nem lett volna képes beleszeretni egy férfiúba sem – nem akart még egyszer csalódni.

   Willeam egy gyönyörű lánnyal kezdett el csevegni. Rövid barna haja és szeme volt a vonzó leánynak. Willeamnek mindig is tetszettek a sötétebb hajú és a teltebb lányok. Bevetette a csáberejét és megpróbálta elbűvölni a hölgyet.

   − Mondd, hogy is hívnak, szépséges hölgy? – kérdezte olyan hangon, amitől szinte minden lány elolvad.

   −Lia – pirult el a lány, és egyenesen a fiú kék szemébe nézett.

   − Gyönyörű neved van – mondta, és bevetette a csibészes mosolyát.

Ezek után még fűznie kellett egy ideig Liát, míg végre megcsókolhatta. A csók utáni szenvedélyes együttlétre sajnos várnia kellett még néhány percig, míg zavartalan helyre nem húzódtak.

   Lisa a járókelőket kerülgetve kereste a legmegfelelőbb helyet a bámészkodásra. Ki akarta élvezni az új közeget, és ihletet meríteni az új művéhez. A leányt minden inspirálta; mindenben és mindenkiben meglátta a szépséget, és ha akkor nála lettek volna az eszközei, biztos lefesti az előtte elhaladó embereket és a tájat. Ami legjobban megihlette, az a hangulat és a nyüzsgő élet. Szolid kedély uralkodott a városon, ahogy a járókelők beszélgettek, sétáltak vagy vásároltak.

   Néhány órával később a testvérek még jobban eltávolodtak egymástól. Willeam a város északi felén tartózkodott a várfaltól nem messze, és kiélvezte Lia jelenlétét. Lisa a város déli felén a mólónál a Pas-tengert figyelte. Elbűvölte a hullámzó víz, ami a végtelenbe veszett. Véget nem érőnek, határtalannak, megállíthatatlannak és szabadnak tűnt a hercegnőnek. A lábát lógatva ült a móló szélénél, göndör tincseibe és uszályos szürkés ruhájába néha belekapott a szél. Nagy, kék szemével szüntelenül csak a tengert fixírozta. Igazán gyönyörű volt, ahogy a nap megvilágította a habokat. Még szebb lehet naplementekor – gondolta. Nem törődött az idő múlásával. Jól érezte magát, és nem érdekelte őt a külvilág. Csak ő létezett és a víz.

**

   Rachel az erdőben talált magára leginkább, a nagy, szinte égig emelkedő örökzöld fenyőfák között. Így ősszel már a tölgyfák és a többi lombhullató kezdett sárgába borulni, és felkészülni a téli időszakra. A lány lassan lépkedett a fák között, és lassan a tölgyerdőben találta magát. Élvezte a csendet és a növények lágy suttogását, ahogy a szél belekap a levelekbe. Olyan, mintha a fák beszélnének, mintha Rachelnek mondani akarnának valamit. A talajt lehullott falevelek borították, amik különböző színekben pompáztak, ahogy a fán lévők is. Színessé és varázslatossá vált az erdő. Rachel lehunyta a szemét. Önkéntelenül elmosolyodott, élvezte a természetet. El volt ragadtatva. Egy pillanatra madárcsicsergés is hallatszott a távolban, majd ezt egy szarvasbőgés követte. Nem félt Rachel attól, hogy találkozik egy ösztöntől fűtött szarvassal, mert tudta, hogy ha megtámadná, akkor úgy is ő győzne. Kitárta karját. A szabadság mámorító érzése öntötte el, és szíve szerint egy hatalmasat kiáltott volna örömében. Hirtelen elhatározásból szaladni kezdett a sziklákhoz, a sziklákhoz. A kiálló, törött gallyak néhol elszakították szoknyáját, de nem törődött vele. Nem törődött ő már semmivel. Faleveleket kapott fel a szél és vitte magával. Ahogy Rachel a sziklához ért, megpillantotta a tengert, ahogy alatta hullámzik, és a kékes színű habok nekiütődnek a sziklafalnak. Sokkal messzebb kószált el, mint gondolta. A város öt-hét mérföldre lehetett. De ez sem foglalkoztatta. Kitárta megint a karját és lehunyta szemét. A szél belekapott szőke tincseibe, ruhájába és köpenyébe. Felhőtlen boldogságában váratlanul elkiáltotta magát. Ilyen szabadnak még soha életében nem érezte magát.

**

   A palotában eközben nem állt meg egy pillanatra sem az élet. A szolgák és az őrök még szorgalmasabban végezték a dolgukat, és a királyi pár pedig igyekezett helyreállítani az ország rendjét. Robert király és Marie királyné a leghűségesebb és legrangosabb nemeseivel együtt ültek a tanácskozóteremben, ahol az ország legfontosabb döntéseit hozzák.

   − Ez így nem mehet tovább! – csapott az asztalra feldúltan a király.

   Rövid barna hajába már néhány ősz hajszál is vegyült, nagy kék szemével pedig gyilkos pillantással mérte végig embereit. Az összes nemes kínos és pattanásig feszült hallgatásba burkolózott. Nem mertek megszólalni, nem akarták még jobban felidegesíteni az uralkodót.

   − Nyugalom, Robert – mondta halkan a királyné, és lágyan megérintette férje ökölbe szorított kezét. – Találunk megoldást a problémára.

   Felesége kedves szavaira lassan megenyhült Robert. Mindig is tudott hatni rá. A király számára Marie volt a lelke sötétségében a fényforrás. Nem is tudta volna tagadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy gyermekeit és feleségét szerette legjobban a világon.

   − Jól mondod, kedvesem – bólintott a király, miközben egy pillanatra a szerelméhez fordult.

   A királyné nagy, kedves világoskék szemével a férjét vizslatta. Remélte, hogy nem csinál semmi ostobaságot.

   A nemesek furcsállva nézték ezt a meghitt, szerelmes pillantást. Kínosnak érezték ezt a helyzetet. Igazából szívük szerint el se jöttek volna.

   A király nagy levegőt vett, és belekezdett a monológjába:

   − Országunkban és az egész térségben nagy probléma áll fent. Egyre több gonosz boszorkány és s-tündér varázsolja és átkozza el a halandókat. Az alakváltók egyre többször ölnek teliholdkor. A legsúlyosabb pedig az, hogy mi megengedtük ezt nekik. Nem kellett volna, már belátom. Reméltem, hogy egy idő után abbahagyják, de ez nem történt meg. Már be kellene avatkoznunk ebbe a veszélyes helyzetbe. Nem engedhetjük meg, hogy még jobban elfajuljanak a dolgok. Muszáj, sőt kötelező közbelépnünk, mert ha ma nem tesszük, holnap már nem tehetjük meg. Mivel van itt pár halandó is, ezért elmagyarázok pár alapvető dolgot a fajokkal kapcsolatban. – Mindegyik széken ülő nemest jelentőségteljes pillantással illette. Húsz ember közül csak öt volt köztük halandó.

   Robert körbenézett a termen és közben igyekezett rendezni gondolatait. A barackszínű falakon elődei képe sorakozott, és a fapadlón bársonyszőnyeg kapott helyet. A teremben nem volt más egy régi könyvespolcnál és egy nagy asztalnál.

Hirtelen felindulásból a király a szekrényhez ment, kivett onnan egy ósdi bőrkötéses könyvet, majd az asztalra helyezte.

   − Ez a Varázslények könyve, ebben van benne az összes eddig ismert faj. – Robert lassan fellapozta, és megállította a boszorkányok résznél. – Négy boszorkány illetve boszorkánymester fajt ismerünk: urt-boszorkány, re-boszorkány, urp-boszorkány és rep-boszorkány. Urt csakis nő lehet, és ez a legerősebb a varázzsal bírók közül. Re bárki lehet nem szerint, ámbár csak kevés erővel rendelkezik. Egy átokra édeskevés, de egy bájitalkészítésre elég. Urp és a Rep csak boszorkány lehet, az urp-boszorkány és boszorkánymester egy meghatározott ideig kap hatalmas erőt. Ez lehet átok is, bár egyik varázserővel rendelkező nem ad szívesen oda ingyen ekkora energiát. A rep-boszorkány és boszorkánymester, hasonló az előbb említetthez, csak annyiban különböznek, hogy ez a faj csak kis erővel bír.

   − Melyik boszorkányfaj gonoszkodik a halandókkal? – kérdezte az egyik szakállas férfi.

   − Mindig más és más, de legtöbbször az urp-boszorkányok, akikből elég kevés van – mondta a király. – Van még ezzel a fajjal kapcsolatban bármi egyéb kérdés?

   Senkinek nem volt. A nemesek egy része már hallotta és ismerte a boszorkányokat, csak a halandók lepődtek meg. Mindig is tudták, hogy az általuk ismert világ valami sokkal több. Meg se fordult a fejükben, hogy ennyire sokszínű.

   − Vannak még az alakváltók: mint a telj-alakváltók, akik bármivé és bárkivé át tudnak változni. Lew-alakváltók, akik csak állattá tudnak alakulni, ők előszererettel támadnak emberekre, mivel a hold elég rossz hatással van rájuk. A radd-alakváltók csak egy állatfajjá tudnak átváltozni. Őket szokták a halandók néha úgy csúfolni, hogy vérfarkas vagy farkasember. Mellesleg a radd-alakváltók nem csak farkas, hanem medve, tigris vagy akár sas is felvehetik. A legutolsók pedig a terk-alakváltók, akik mindamellett, hogy bármivé át tudnak változni, még valamilyen más különleges erőt is birtokolnak. Mint például a boszorkányok. Mielőtt megkérdezné valaki, nem, a boszorkányok nem tudnak csak úgy más valakivé vagy állattá alakulni, ha csak nem bájitallal. Legutoljára pedig a tündérek. Vannak köztük jók és rosszak is. A jó tündérek felelnek a természetért, míg az s-tündérek csak kárt okoznak. Sokszor együttműködnek a gonosz boszorkányokkal. Előítéleteket kerülvén hozzá kell még tennem: ahogy vannak rossz, úgy vannak jó varázslények is. Várom a javaslatokat!

**

   Néhány órával később Willeam kielégülten távozott Lia szobájából. A lány szó nélkül hagyta, hogy a szeretője elmenjen. Megtiszteltetésnek vette azt a gesztust, hogy a herceg őt választotta ki ágyasnak.

   Willeam, miközben kilépett a kihalt utcára, észrevette, hogy már kezd lemenni a nap és még neki még haza kell vinnie húgait. Gyorsan útnak eredt. Először a kikötőbe ment, mert volt egy olyan érzése, hogy Lisa ott lesz. Néhány perc múlva kiderült, hogy a megérzése nem tévedett. A lány elbűvölten bámulta a hullámzó habokat. Willeam hangos léptei felébresztették testvérét a csodálatból.

   − Hogy elszaladt az idő… - sajnálkozott Lisa, majd felkelt és követni kezdte bátyját. – Mivel töltötted az idődet a városban?

   Willeam zavarba jött, nem akarta elmondani a még csak tizennégy éves húgának az igazat, ezért csak a féligazságot árulta el.

   − Megtetszett nekem egy lány az egyik boltnál, és úgy gondoltam, hogy szóba elegyedek vele. Egészen idáig vele csevegtem és persze bókoltam neki – válaszolta, közben csak előre nézett, nem a mellette haladó Lisára.

   A hercegnő tudta, hogy a bátyja hazudik, de inkább nem tette szóvá. Már megszokta, hogy női ügyeiben sose mondja el a teljes igazságot, akkor sem, ha az nyilvánvaló.

   − Nem tudod, hogy hol van Rachel? – kérdezte Willeam némi hallgatás után.

   − Az igazat megvallva fogalmam sincs, de amennyire ismerem, biztos, hogy az erdőben kószál. Imádja az erdőt, bár szerintem a tenger még szebb. A hullámzó kék habok… - Azzal elkezdett művészi beszámolójába. Ilyenkor bölcsebb, hogyha csak hallgatja az ember, mert Lisa nagy valószínűséggel magának mondja. Elképzeli, amit mond, hogy utána lefesthesse.

Willeam csak később fogta fel, hogy kisebbik húga mit mondott. Rachel az erdőben van.

    − … s, ahogy a hajók… Valami baj van, Willeam? – aggodalmaskodott húga, mert a herceg ledermedt és csak maga elé bámult.

   Mikor összeszedte magát és rendezte gondolatait, nagyot sóhajtott.

    −Lisa, te visszamész a várba! Apánknak egy szót sem említsél Rachellel kapcsolatban. Ha rákérdez, hogy hol vagyunk, azt válaszoljad, hogy meg akarta nézni a naplementét – felelte parancsolóan a herceg.

   − Szóval azt kéred tőlem, hogy hazudjak?

   − Igen, de ez kegyes hazugság, mert tudod, hogy milyen atyánk rögtön a bolhából elefántot csinál, és maga keresné fel a testvérünket. Ugye nem akarsz veszekedést? – kérdezte kissé aljasul Willeam. Tényleg nem vagyok valami jó báty – gondolta.

   Lisa elérzékenyülten nézett fel bátyjára, aki egy fejjel magasabb volt nála.

   − Nem, nem akarok vitát – mondta, és elindult a vár felé.

   Legalább Lisa biztonságban lesz, hatottam rá. – Fordult meg Willeam fejében. Majd miután egy ideig vizslatta testvére távolodó alakját, gyorsan berohant az erdőbe.

   Váratlanul egy hangos, velőtrázó sikoly töltötte be a levegőt.

Prológus - Az átok története

Sziasztok!

Viszonylag gyorsan megírtam a prológust, s kezdem megszokni az E/3-ban való írást is. A menüpontok folyamatosan frissülnek, egyre több új dolog tudható meg ott a világról és a szereplőkről. Figyelem rengeteg faj fog megjelenni és ezért jobb, hogyha mindig meg van nyitva a "világ" menüpont is a későbbiekben. A szereplőknél még csak a két legfontosabb található meg, a többi szereplőnek pedig még keresnem kell megfelelő képet. 

A prológus szerintem tükrözi a történetet és ésszerűnek tartottam a címből adódóan ezzel indítani. A következő részre még sokat kell várni, mivel hosszúra szeretném írni (3-4 word oldal). A szüneteltetés nálam azt jelenti, hogy néha felrakok egy fejezetet, ami hosszú és tartalmas is. Új bétát is kerestem, aki segít nekem. Remélem nem találtok benne semmi kivetnivaló elírást vagy helyesírási hibát! 

De sokat csacsogtam! Olvassátok el! Nem sikeredett valami hosszúra... Mindenképp hagyjatok magatok után nyomot! Pozitív és negatív építő (!) kritikát elfogadok! 

Beast Belle

   A palotában este már sok ember nyugovóra tért, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Az ébren lévők között helyet foglalt a király és három gyermeke. A gyermekszobában tartózkodtak, és az apa igyekezett alvásra bírni gyermekeit, sikertelenül, mivel mindegyikük még éber volt, és az alvásra gondolni sem akartak.

   − Apám, fent maradhatunk ma hosszabb ideig? – kérdezte a fiú elsőszülött és nagy kék szemével az apját vizslatta.

   A király először összehúzta sötét szemöldökét a felvetésre, majd megenyhült. Kezével beletúrt göndör, barna hajába, majd végigmérte gyermekeit. Egyikük sem tűnt álmosnak, sőt elevennek látszottak a kandalló és a gyertyák fényénél. A legidősebb tizenegy éves fiúcska – akit Willeamnek neveztek –, megkísérelte még egyszer rávenni édesapját a fennmaradásra. Hozzá csatlakozott két kistestvére, a nyolc éves Rachel, és a negyedik életévét nemrég betöltő Elizabeth – akit mindenki csak Lisának becézett.

    − Rendben, de csak addig, míg elmesélem a történetet – jelentette ki az uralkodó, és leült a vörös bársonyszékbe, a gyerekek pedig a fotel körött foglaltak helyet.

   Willeamet és Lisát rögtön lázas izgalom fogta el, mivel imádták, amikor az apjuk mesélt nekik. Rachel közömbösen állt a dologhoz, neki mindegy volt, csak ne kelljen aludnia.

Az erősen megvilágított szobában kedélyes hangulat uralkodott. A lilára festett falak, a fapadló és a játékkal teli terem megfelelőnek tűnt, a kandallófény pedig könnyebb beleélést biztosított a mesélőnek és a hallgatóknak.

   Nagy levegőt vett a férfi, miután rendezte a gondolatait.

    − Réges-régen Kalteno fölött a kegyetlen és zsarnok Cios király uralkodott, és a nemesi származású Hugo Fellenger fellázadt ellene. Maga mellé állította az embereket a jó ügy érdekében. Kötelességének érezte, hogy legyőzze Ciost és megfossza trónjától. Ámde időközben, ahogy lassanként szívébe költözött a kapzsiság, már magának akarta a trónt. Kalteno mindenkori királya szeretett volna lenni, ezért minden tőle telhetőt megtett. Egyre kegyetlenebbül harcolt, de ez sem volt elég, mivel Cios megerősítette katonáit. Jobb fegyvereket és keményebb katonákat küldött annak érdekében, hogy eltiporják a lázadás magját. Többé-kevésbé sikerült a terve, Hugo tízezer emberéből csak ezer maradt életben az ütközet után. Ezek után Hugo végzetes lépésre szánta el magát. Felkereste Wimbert, aki egy gonosz urt-boszorkány volt, ami a legerősebb faj a boszorkányfajok között. Wimber alkut ajánlott neki: olyan erővel ruházza fel, amivel erősebb lehet egy mutáns alakváltónál is; a férfi cserébe megengedi neki, hogy Kaltenóban lakjon, és bármit csinálhat ott. Hugo kétkedve, de elfogadta. Néhány nap múlva elérkezett az utolsó és mindent eldöntő ütközet a várban. Végül a győztes…

   − Ugo lett! – kiáltotta el magát Lisa, kizökkentve apját és testvéreit a történetből.

   Mindenki elmosolyodott a kislány közbeszólásán.

   − Hol is tartottam? Tényleg! Végül a győztes Hugo lett. Elfoglalta a várat, megölte Ciost és magát kiáltotta ki királynak. Elérte célját, és győzelemmámortól fürödvén elfelejtkezett a boszorkánynak tett ígéretéről. Ámde Wimber nem felejtette el a férfit. Egy év haladékot adott neki, hátha felkeresi. Mikor nem történt meg maga tette meg, egy viharos, téli éjszakán mikor már mindenki nyugovóra tért. A palotában lévőket elaltatta. Hugo, amikor meglátta a boszorkányt, félelem tört rá, mert tudta, hogy nem tartotta be a neki tett ígéretét, és belül már fel volt készülve a rá váró következményekre. Sejtette, hogy Wimber nem fogja neki megbocsátani, ezért megkísérelte megtámadni a boszorkányt. Wimber erre még nagyobb haragra gerjedt, és megátkozta Hugót, sőt az egész családját. Hugóból lélekfaló vált, aki az emberek szenvedéséből és lelkéből táplálkozik; a családja és a leszármazottjai különféle képességet kaptak. Mindezt azért, amiért nem tartotta be az ígéretét és azért, mert szörnyetegnek nevezte a nőt. Hugo Fellenger a ti ük-üknagyapátok - fejezte be Robert király, Kalteno uralkodója az elátkozott Fellenger-ház történetét.