3. Átok - A jelek

Sziasztok!

Kicsit későn, de meghoztam az új részt! Remélem, nem csalódtok majd benne. Végre Lisa is benne lesz, de bővebben róla majd csak a következő részben lesz szó! 

Az eddigi részeket új lektorom Arlene javította! (Blogjai: Karmazsin égbolt alatt és I love my stepbrother.) 

Írjátok meg véleményeteket megjegyzésben! 

Jó olvasást!

Beast Belle

   Teljes sötétség és csend honolt a kihalt folyosón, csak egy lány lépéseinek visszhangja hallatszott. A szolga szaggatottan vette a levegőt, arcára félelem ült ki, ahogy futott. Ujjaival lenge ruháját markolta, hogy ne nehezítse a futásban. A kontyából kilazult pár szőke tincs, miközben minden maradék erejét bevetette annak érdekében, hogy elmeneküljön az őt üldöző lény elől. Szíve gyors ütemben vert, dobogott mellkasában; teste verejtékben úszott. A valami éles karmait használva mászott a falon. Hörgött, vicsorgott, mint egy éhes vadállat. A lány számára csak egy áldozat volt; már csak percei voltak hátra, mielőtt a fekete szörnyeteg megöli.

   A préda fel akart futni a nagy kőlépcsőn, hogy segítséget kérjen. Lábát nehezebben tudta futásra ösztökélni; egyre gyorsabban vette a levegőt, és alig bírt már állni is. De nem adta fel, mert gondolataiba beférkőzött a szörnyeteg külseje, és, hogy miért is menekül előle. Maga előtt látta az üldözőjét: a csupasz, fekete bőrű, vérvörös szemű, hatalmas szájú, éles fogú és karmú lényt, aki közel akkora lehetett, mint egy nagyobbfajta mén. Hangtalanul mozgott, hatalmas alkata ellenére is. A lány csak sejtette, hogy milyen varázslénnyel találkozott a várbörtönben, mivel ő halandónak született. Így még varázslattal sem tudta magát megvédeni –, pedig csak ezzel bírta volna megállítani támadóját.

Szokatlan módon a lélekfaló kezdett egyre lassabban mozogni, majd néhány pillanat múlva teljesen eltűnt a lány a szeme elől. Megérzett valamit, ezért állt meg. Egy olyan lényt, akinek a lelke sokkal értékesebb erős varázslattal teli. Egy olyan varázslény közeledett felé, aki jóval erősebb volt nála, így bölcsebbnek találta, ha elrejtőzik, és a megfelelő pillanatban megöli. Úgy is cselekedett, ahogyan az ösztönei súgták: olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak képes volt, és fekete bőrét a fal színére cserélte. Csendben várta új kiszemelt prédáját.

   A lány nehezen lépkedett a fokokon, mert szinte mindene fájt. Gondolatai még mindig az őt üldöző szörnyetegen jártak; csak később vette észre mikor felért a következő szintre, hogy már nem kell menekülnie. Kontyából már a legtöbb szőke, göndör hajszál kiszabadult. Lihegett, szúrt az oldala és a mellkasa. Lenge, bézsszínű ruhája összegyűrődött és izzadt lett.

   Csak egy pillanatra állt meg, hogy erőt gyűjtsön és hallgatózzon. Itt már félhomály uralkodott –, pár gyertya világította meg a végtelennek tűnő folyosót, amin a cselédszobák ajtói nyíltak. A szoba falait sötétkékre festették, faparkettáján keskeny szőnyeg futott végig.

   A cseléd nem hallott más zajt a vidám muzsikán kívül, ami minden pénteken szállt ezen a szinten, csak a fazekta (húros hangszer) dallamos hangját. Gyorsan el is indult a gyülekező felé, ahol a cselédek és a konyhások szoktak mulatni, és észre se vette a tőle néhány lépésnyire levő varázslényt. Majdnem beleütközött a hercegnőbe. Mikor észhez tért, már csak másfél méter választotta el őket egymástól.

   − Bocsánat, felség! – mondta félénken, elpirult, és lesütötte a szemét. Azt gondolta, hogy ennél már nem lehet rosszabb napja.

   − Nincsen semmi gond – felelte a hölgy, és már ment is tovább le a lényhez.

   A lány hirtelen riadt arcot vágott, mikor meglátta, hogy merre akar menni a hercegnő.

   − Felség, ne menjen arra, kérem! Egy szörnyeteg van odalent! – könyörgött halk hangon a cseléd.

   − Miféle „szörnyeteg”?

   − Egy hatalmas lény, ami akkora lehetett, mint egy nagyobb ló! Vérvörös szeme volt, a bőre fekete és csupasz, a fogai és a karmai élesek! – A lány remegett, mint a nyárfalevél, keze reszketett, és próbálta kitörölni emlékeiből a varázslény emlékét.

   A hercegnő rögtön a legrosszabbra gondolt. Kék szemével egy pillanatra a sötétségbe révedt, majd eldöntötte, miként fog cselekedni.

   - Mindenkinek mondd meg, hogy zárkózzon be, és ne jöjjenek elő reggelig! Minden itt lakó cselédnek szólj! De először is szólj a királynénak és a bátyámnak! – hadarta Rachel, és bevetette magát a sötétségbe.

*

   Lisa nagy levegőt vett, és bekopogott a faajtón. Szégyellte magát, hogy ilyen későn zavarja a nőt, de nem tehetett mást. Úgy nem tudott volna tovább nyugodtan aludni, míg fényt nem derít az igazságra. Görcsösen markolta a ruhája ujját, próbálta eltakarni azt a valamit. Kék szemével az ajtót fixírozta, és várta, hogy az kinyitódjon. Néhány pillanattal később hangok szűrődtek ki a bejárat mögül, míg végül kinyílt.

   A hercegnő szembetalálta magát egy vele egymagasságú, huszonéves nővel. Gyönyörű arcát, szőke hajszálak keretezték, és kék szempárával pedig a lányt nézte. Meglepte, hogy ilyenkor is keresik. Összehúzta gyorsan a köntösét, hogy ne látszódjon kissé kivágott hálóinge.

   − Elizabeth hercegnő? Miért keres ilyen késői órákban? – kérdezte udvariasan a nő, és beinvitálta. A terme kétemeletnyire volt a hercegnő rezidenciájától és ötemeletnyire a cselédszobáktól.

   Ahogy a hercegnő belépett a szobába, világosság fogadta – nem is csoda, hiszen rengeteg gyertya égett. A falakat barackszínűre festették, és fa borította a padlót. A rezidencia sokkal kisebb volt, mint a hercegnőké. Az ajtótól nem messze egy nagyobb ágy helyezkedett el, a sötét ablakokkal szemben pedig egy kandalló és egy kisebb asztal és székekkel. Mámorító vaníliaillat töltötte be a helyiséget. Az egyik kisebb fiókos szekrény tetején képek sorakoztak; egy másik bútor tetején pedig különféle, színes üvegecskék álltak.

   Lisa akkor járt ott először, és meglepte ez a rendkívül otthonos berendezés – mást várt. Azt képzelte, hogy minden síkfelületű bútor tele lesz könyvekkel, naplókkal és kisebb-nagyobb varázseszközzel. Nem is tévedett nagyot, mert a könyvespolcot ilyen tárgyakkal rakták tele.

A szőke hajú lány egy fotelhez vezette, és kérte, hogy üljön le. A nő pedig elővett egy széket és el is helyezkedett egy néhány méterre a lánnyal szemben. A szépség kék szemével még egyszer végigmérte Lisát, majd lágy, kedveskedő hangon megszólalt:

    − Miért keres ilyen késői órákban? – ismételte meg a nemrégiben feltett kérdését, amire a hercegnő végre elengedte ruhája ujját.

    Lisa nagyot nyelt, megköszörülte a torkát, és csak azután kezdett bele a mesélésbe:

   − Rendkívüli ostobaságot követtem el, mikor a testvéreim után akartam menni, mert azt hittem bajban vannak. Tudom, tudom! Tényleg ostobaság volt azt gondolnom, hogy pont az én segítségemre lenne szükségük. De biztosan tudja milyen érzés, mikor aggódik valakiért – a nő erre alig észrevehetően bólintott. – Miután elhagytam a palotát sas alakomban, néhány percig még nyugodtan szárnyalhattam, majd hirtelen hatalmas vihar kerekedett - szinte a semmiből! Egyszer csak megjelentek a baljóslatú, fekete felhők, dörgött, villámlott, majd kis idő múlva eleredt az eső. Mire észbe kaptam már késő volt, egy villám csapott belém, miközben igyekeztem elbújni az erdőben! – A lány eddig nyugodtan beszélt, de utána elkezdett hadarni. – Nem tudom, hogy meddig feküdtem eszméletlenül a nedves fűben, de amikor felébredtem már teljes sötétség honolt. És… Nem voltam egyedül. Egy húsz év körüli nő bámult engem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Fekete haja és kék szeme volt; igazán szép nő. De a gyönyörű szempárjával csak gyilkos pillantással illetett, majd elkezdett magában mormolni valami bűbájt. Néhány pillanat múlva pedig elkezdett fájni mindenem; a hátam, a hasam, a karom, a kezem, a lábam… Elképzelhetetlen szenvedést éltem át akkor, mintha buzogánnyal és karddal szurkálták volna a testemet. Ez az egész nem tartott egy percnél tovább, de én úgy éreztem, mintha már órák óta szenvedtetne. Végül elhalt a motyogás, és a nő eltűnt. Csak nehezen tudtam hazajönni, mivel szinte mindenem égett és szúrt. Vetkőzés közben vettem észre a jeleket. Először a kezemen, majd a karomon, és… - A hercegnő nagyot nyelt, abbahagyta a hadarást, és a földet kezdte fixírozni. – Már az egész testemen különféle jelek éktelenkedtek… Zavaromban és kétségbeesettségemben úgy gondoltam, még ma felkereslek téged. Nem bírtam volna várni reggelig. Nem akartam senkivel sem találkozni… Nem szeretném, ha megtudnák, hogy mi történt velem… Tudsz nekem segíteni? Kérlek! – Mire az utolsó mondatot kimondta, már könnycseppek folytak végig az arcán.

   A nő felállt; lágyan megérintette a hercegnő ökölbe szorított kezét, majd elkezdte felhúzni ruhájának ujját. A lány engedte neki, nem bírta volna önszántából megmutatni a varázslénynek a jelzéseket.

  − Valiria, kérlek, tüntesd el ezeket! – kérlelte Lisa remegő hangon, miközben az említett lágyan megérintette a csuklóját, amire a hercegnő felszisszent. A tündér tanulmányozni kezdte a jeleket; olyan ismerősnek tűntek számára.

   Hirtelen belényilallt a felismerés. Tágra nyitotta szemét, és rögtön felugrott, majd a könyvespolcához futott. Gyorsan végigfutotta tekintetével a címeket, majd váratlanul egyszerre három könyvet kivett onnan. Visszaült a székébe, és sebtében fellapozta őket. Összehúzta szemöldökét, miközben figyelte a pörgő lapokat. Lisa csak zaklatottan bámulta a jelet. A csuklójától három csík indult, ebből a három csíkból lett mindig egy-egy kör, aminek a közepén egy-egy háromszög volt; ez egészen a kulcscsontjáig terjedt. Minden testrészén különféle minták éktelenkedtek. Valamit jelenteniük kell – gondolta Lisa, és egy pillanatra kék szemével a keresgélő Valiriára pillantott.

   Egy perc múlva a nő diadalmasan felkiáltott. A hercegnőhöz lépett és megmutatta neki mit talált, majd hangosan felolvasta Lisának azt a szakaszt, ami számukra létfontosságú lehet:

  − „Minden urt-boszorkány különböző szimbólumokkal rendelkezik; csak az erősebb boszorkányok jelei hasonlítanak, mert azoknak az alapja mindig egy kör – ami a mérhetetlen erőt jelképezi. Minden jel egy szimbólum. (…) Ritkán, de megesik, hogy egy urt-boszorkány szimbólumokat varázsol egy ember testére – ezt nem véletlenül teszi. Ezzel azt akarja elérni, hogy az adott lény meghaljon. Ez egy igen drasztikus lépés a boszorkányoktól, mivel ezzel maguk is átkozottak lesznek – erejükkel tilos embert ölniük. A megoldás kulcsa mindig a jelekben rejlik, de ezt nagyon nehéz megfejteni, és főleg megtenni azt, amiről szól. Legtöbbször valamit kell tenni cserébe, hogy levegye a jeleket. Aki ezeket a jeleket viseli, az rá egy hónapra meghal.” – Mikor befejezte az olvasást, kínos csönd állt be. Lisa megszólalni sem bírt, Valiria pedig azon gondolkozott, hogy vajon hogyan tüntethetnék el a bűbájt.

   Néhány perc múlva a hercegnő összeszedte magát, és rekedtes hangon megszólalt:

   − Szóval meg fogok halni? – kérdezte Lisa, de az utolsó szavát szinte alig hallotta a tündér.

   Nem szeretett hazudni Valiria, hiszen ő az őszinteséget részesítette előnyben. Hamis reményekkel sem akarta áltatni a lányt, ezért csak rámosolyodott, és valami megnyugtatónak szánt mondatot motyogott.

  − Meg fogom találni a megoldást. Nem fog meghalni, amíg én élek, biztos nem – mondta Valiria, és mélyen belenézett Lisa szemébe. – Jöjjön vissza két nap múlva, addig én meg keresek erre megoldást a könyvekben.

  − De kérem, legyen ez a mi titkunk – suttogta a lány, miközben elhagyta a szobát.

Mivel láttam pár blogban, hogy feltesznek kérdéseket az olvasóiknak, így jutott eszembe, hogy én is tehetnék fel kérdéseket.
Kérdéseim:
1. Szerintetek ki lehet a lélekfaló? 
2. Meglepett titeket Lisa története?
3. Olvasnátok még részletesebben Lisa "kalandjáról"?
+ Hogy tetszett a rész? 
Előre is köszönöm a válaszokat!