Prológus - Az átok története

Sziasztok!

Viszonylag gyorsan megírtam a prológust, s kezdem megszokni az E/3-ban való írást is. A menüpontok folyamatosan frissülnek, egyre több új dolog tudható meg ott a világról és a szereplőkről. Figyelem rengeteg faj fog megjelenni és ezért jobb, hogyha mindig meg van nyitva a "világ" menüpont is a későbbiekben. A szereplőknél még csak a két legfontosabb található meg, a többi szereplőnek pedig még keresnem kell megfelelő képet. 

A prológus szerintem tükrözi a történetet és ésszerűnek tartottam a címből adódóan ezzel indítani. A következő részre még sokat kell várni, mivel hosszúra szeretném írni (3-4 word oldal). A szüneteltetés nálam azt jelenti, hogy néha felrakok egy fejezetet, ami hosszú és tartalmas is. Új bétát is kerestem, aki segít nekem. Remélem nem találtok benne semmi kivetnivaló elírást vagy helyesírási hibát! 

De sokat csacsogtam! Olvassátok el! Nem sikeredett valami hosszúra... Mindenképp hagyjatok magatok után nyomot! Pozitív és negatív építő (!) kritikát elfogadok! 

Beast Belle

   A palotában este már sok ember nyugovóra tért, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Az ébren lévők között helyet foglalt a király és három gyermeke. A gyermekszobában tartózkodtak, és az apa igyekezett alvásra bírni gyermekeit, sikertelenül, mivel mindegyikük még éber volt, és az alvásra gondolni sem akartak.

   − Apám, fent maradhatunk ma hosszabb ideig? – kérdezte a fiú elsőszülött és nagy kék szemével az apját vizslatta.

   A király először összehúzta sötét szemöldökét a felvetésre, majd megenyhült. Kezével beletúrt göndör, barna hajába, majd végigmérte gyermekeit. Egyikük sem tűnt álmosnak, sőt elevennek látszottak a kandalló és a gyertyák fényénél. A legidősebb tizenegy éves fiúcska – akit Willeamnek neveztek –, megkísérelte még egyszer rávenni édesapját a fennmaradásra. Hozzá csatlakozott két kistestvére, a nyolc éves Rachel, és a negyedik életévét nemrég betöltő Elizabeth – akit mindenki csak Lisának becézett.

    − Rendben, de csak addig, míg elmesélem a történetet – jelentette ki az uralkodó, és leült a vörös bársonyszékbe, a gyerekek pedig a fotel körött foglaltak helyet.

   Willeamet és Lisát rögtön lázas izgalom fogta el, mivel imádták, amikor az apjuk mesélt nekik. Rachel közömbösen állt a dologhoz, neki mindegy volt, csak ne kelljen aludnia.

Az erősen megvilágított szobában kedélyes hangulat uralkodott. A lilára festett falak, a fapadló és a játékkal teli terem megfelelőnek tűnt, a kandallófény pedig könnyebb beleélést biztosított a mesélőnek és a hallgatóknak.

   Nagy levegőt vett a férfi, miután rendezte a gondolatait.

    − Réges-régen Kalteno fölött a kegyetlen és zsarnok Cios király uralkodott, és a nemesi származású Hugo Fellenger fellázadt ellene. Maga mellé állította az embereket a jó ügy érdekében. Kötelességének érezte, hogy legyőzze Ciost és megfossza trónjától. Ámde időközben, ahogy lassanként szívébe költözött a kapzsiság, már magának akarta a trónt. Kalteno mindenkori királya szeretett volna lenni, ezért minden tőle telhetőt megtett. Egyre kegyetlenebbül harcolt, de ez sem volt elég, mivel Cios megerősítette katonáit. Jobb fegyvereket és keményebb katonákat küldött annak érdekében, hogy eltiporják a lázadás magját. Többé-kevésbé sikerült a terve, Hugo tízezer emberéből csak ezer maradt életben az ütközet után. Ezek után Hugo végzetes lépésre szánta el magát. Felkereste Wimbert, aki egy gonosz urt-boszorkány volt, ami a legerősebb faj a boszorkányfajok között. Wimber alkut ajánlott neki: olyan erővel ruházza fel, amivel erősebb lehet egy mutáns alakváltónál is; a férfi cserébe megengedi neki, hogy Kaltenóban lakjon, és bármit csinálhat ott. Hugo kétkedve, de elfogadta. Néhány nap múlva elérkezett az utolsó és mindent eldöntő ütközet a várban. Végül a győztes…

   − Ugo lett! – kiáltotta el magát Lisa, kizökkentve apját és testvéreit a történetből.

   Mindenki elmosolyodott a kislány közbeszólásán.

   − Hol is tartottam? Tényleg! Végül a győztes Hugo lett. Elfoglalta a várat, megölte Ciost és magát kiáltotta ki királynak. Elérte célját, és győzelemmámortól fürödvén elfelejtkezett a boszorkánynak tett ígéretéről. Ámde Wimber nem felejtette el a férfit. Egy év haladékot adott neki, hátha felkeresi. Mikor nem történt meg maga tette meg, egy viharos, téli éjszakán mikor már mindenki nyugovóra tért. A palotában lévőket elaltatta. Hugo, amikor meglátta a boszorkányt, félelem tört rá, mert tudta, hogy nem tartotta be a neki tett ígéretét, és belül már fel volt készülve a rá váró következményekre. Sejtette, hogy Wimber nem fogja neki megbocsátani, ezért megkísérelte megtámadni a boszorkányt. Wimber erre még nagyobb haragra gerjedt, és megátkozta Hugót, sőt az egész családját. Hugóból lélekfaló vált, aki az emberek szenvedéséből és lelkéből táplálkozik; a családja és a leszármazottjai különféle képességet kaptak. Mindezt azért, amiért nem tartotta be az ígéretét és azért, mert szörnyetegnek nevezte a nőt. Hugo Fellenger a ti ük-üknagyapátok - fejezte be Robert király, Kalteno uralkodója az elátkozott Fellenger-ház történetét.