4. Átok - A lény

Sziasztok! 

Tudom, tudom, ennyi idő után hozom csak a részt. Ezt nagyon sajnálom is! Mostantól próbálom minél gyakrabban publikálni őket! Szóval a blog mostantól hivatalosan is újraindul ezzel a résszel.  Mindenki bátran írja meg a résszel kapcsolatos véleményét. (Lehet, hogy az elmúlt hónapokban némiképp "berozsdásodtam", de próbálok újult erővel visszatérni.)

Köszönöm, ha elolvassátok! 

Beast Belle 

- Robert... kérlek! - könyörgött könnyes szemmel a királyné.

A koszos földön feküdt, félelemtől remegő testtel. Mindig is rettegett férje haragjától, és remélte, hogy soha nem fogja elveszíteni emberségét. De tudta, hogy egyszer ez meg fog történni. Amikor a vadállat kiszabadul börtönéből, és éktelen haragra gerjed, akkor mindenkit meg akar majd ölni, aki csak az útjába kerül, tulajdon családját sem kímélve.

A szörnyeteggé vált király felesége felé tartott. Vörös írisze belevésődött Marie elméjébe. Ez a lény már nem a férje volt. Roberten a legsötétebb énje kerekedett felül.

A királyné nem látta a lélekfalót. Túl sok sötétség vette őt körül. Az összes fáklya kialudt. Csak egy vérvörösen izzó íriszt látott néha előbukkanni. A lény körzött körülötte. Várta a megfelelő pillanatot, mikor lecsaphat zsákmányára.

A sötétségben hirtelen egy hatalmas zöld fénycsóva jelent meg, ami egy ágyúgolyó erejével találta el a szörnyet. A börtön hézagos falának csapódott, mire a sok törmelék ráomlott. Por töltötte be az egész folyosót. Marie fulladozott, nehezen kapott levegőt. Egyre csak gyengült. Érezte, hogy tüdejét legyőzi az életfeltétel hiánya. Ernyedten kapaszkodott a koszos kövekbe, és próbált odamászni a lépcsőhöz. De erőfeszítése kudarcba fulladt, néhány másodperc múlva ájultan feküdt a földön. A helyzet legyőzte őt, és felülkerekedett rajta. Nem tudott semmit tenni.

Ahogy ott feküdt váratlanul valaki észrevette. Lehajolt a királynéhoz, és megnézte, hogy lélegzik e még. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy igen. Túlélte a nő a dolgot, de minél előbb ki kell vinnie őt innen. A lényre nem volt hatással az oxigénhiány ezért ő jött le megnézni mi történt itt. Fehéres-zöldes fénygömb helyezkedett el mellette, ami megvilágította a helyiséget. Tekintetével pásztázta a környezetét. A börtöncellák közül az egyik ajtó összetörve hevert a padlón. A fal törmeléke alatt pedig egy emberi kéz látszódott ki. Visszaváltozott végre a király – gondolta, majd megtisztította a levegőt, hogy eltűnjön belőle a por. A törmelékhalomhoz lépett és felemelte a köveket, amik lesújtottak Robertre, és arrébb rakta azokat varázslattal. Imádta az erejét, hogy nem kell megerőltetnie magát, hanem könnyedén megoldhat mindent.

Nagy levegőt vett, és a céljára koncentrált. A királyi párt és magát igyekezett odaképzelni az egyik nagyobb, eldugottabb terembe. Néhány pillanat múlva már mindhárman abba a szobában voltak, ami a szívéhez legközelebb állt. Pár év után sem változott semmit. Az üres, sötét rezidencián csak egy régi ágy helyezkedett el és egy kisebb láda. Ez a helyiség is az elfeledett szobák egyike volt. Az északi szárnyban nem igazán járkált senki, mivel úgy vélték ott szállt az átok a Fellenger-házra, ezért átkozottnak nyilvánították a helyet. Az a pletyka járt a palotában szolgálók között, ha valaki oda belép a balszerencse fogja egész életén át kísérni. Ez alaptalannak bizonyult, mivel Willeam és ő rengeteg időt töltött itt. Ők nem hittek ilyen babonákban. Sokat jelentett mindkettőjüknek az északi szárny. Ez volt az ő menedékük az emberek elől. Tudták, hogy itt senki nem találna rájuk, ezért mindg itt találkoztak az éj leple alatt. Egyszerre szomorúan és boldogan gondolt vissza az elmúlt időkre. Az első találkozásukra, az első éjszakán át tartó beszélgetésükre, az első kinti légyottukra, az első és az utolsó csókukra. Ez mind három éve lehetett, amikor még tizenhét éves gondtalan leány volt. De akkor hirtelen megváltozott addigi élete. Még mindig félve idézte fel azt a végzetes éjszakát.

Ekkor halk ajtócsapódás hallatszott és váratlanul meglátta a herceg sziluettjét a halvány holdfényben, ami a keskeny ablakokon szűrődött be.

- Köszönöm, Arabelle, hogy elhozta őket ide. Nagyon hálás vagyok érte – szólalt meg Willeam, mikor a nő mellé lépett. - Most már csak annyit kérnék magától, hogy meggyógyítaná őket? Nem kívánok senkit sem megzavarni ilyen késői órán, és szerintem Valiria asszony is már alszik.

Arabelle nagyot sóhajtott, majd szó nélkül odasétált a király elé. Leguggolt és mindkét kezét a test fölé helyezte. Lehunyta kék szemét, újra nagy levegőt vett és elkezdett koncentrálni. Lágy, zöldes fénycsíkok jelent meg a boszorkány tenyeréből, amik lassanként Robert bőrére szálltak.

*

Willeam feszülten figyelte, ahogy Belle segíteni igyekezett szülein. Minden az én hibám – gondolta. - Ha nem idegesítettem volna fel a bejelentéssel apámat, akkor meg sem történt volna ez az egész. De azért hálát adott Istennek, hogy édesanyját nem bántotta a lélekfaló. Hálás volt Arabelle-nek is, hogy ilyen segítőkész. Meglepte Willeamet a nő viselkedése. Azt hitte, hogy még mindig haragszik rá a múltbéli gaz tettei miatt. Meg is értené. Szégyelli magát, amiért így bánt vele és kihasználta. Szíve szerint felpofozta volna tizennyolc éves énjét, hogy észhez térjen. Arabelle őszintén szerette őt, és talán ő is érzett valamit iránta. De még a saját maga érzéseivel sem volt tisztában, akkor hogyan lehetett volna máséval? Nem értette a helyzetet sem. Belle miért kereste fel? Mit szeretne tőle? Miért ezen az éjjelen jött el hozzá? Csupa kérdés, de egyikre sem kapott választ. Mielőtt feltehette volna őket, a nő figyelmeztette őt, hogy a király átváltozott szörnyeteggé. Mivel bírná meghálálni a támogatást?

Miközben nézte őt elözönlötték az emlékek. Hajdan mennyiszer fúrta bele tekintetét azokba a gyönyörű tengerkék lélektükörbe. Régebben rengetegszer túrt bele abba a fekete hajba. Beleborzongott, még a gondolatába is, azoknak a mámorító csókoknak az emlékébe, amiket tőle kapott.

Maga is meglepődött a viselkedésén. Három év alatt csak ritkán jutott eszébe Arabelle. Akkor mégis mi változott volna meg egy óra alatt? Ennyire felkavarhatta a nő látványa? Nem tudta, de megpróbálta kitörölni gondolataiból a boszorkányt, és a problémára koncentrálni.

- Kész – mondta pár perc múlva Belle, és felkelt a földről. - Meggyógyítottam a királyi párt – tette hozzá büszkén.

- Nagyon szépen köszönöm! Mivel tartozom? - kérdezte Willeam, miközben a szüleit bámulta, akik már a rozoga ágyon feküdtek. Véletlenül sem akart rápillantani az urt-boszorkányra, nehogy kísértésbe essen.

- Csak annyival, hogy segít nekem felkutatni az elveszett húgomat. Én segítettem a királyon és a királynén, maga pedig támogat utam során, és bármire kerül sor, mellém áll. Ha, felséged, úgy kívánja akkor bármikor én is rendelkezésére állok. Csak hívnia kell. Ez lenne az alkum. Nos, elfogadja?

Willeamet nagyon meglepte ez a kérés. Rögtön Belle felé fordult, és szembe találta magát vele. Csak fél fejjel lehetett alacsonyabb nála, lenézett rá, így látta tüzes kék lélektükrét a nőnek. Komolyan gondolta. Ez kétségtelen. De elvállalja-e ezt a feladatot? Ez nem kis lehetőség. Csak annyit kell tennie, hogy elmegy Arabelle-lel, és ő cserébe bármikor segít neki. De létezett még ennél is jobb feltétel.

- Lenne még egy feltételem. Miután megtaláljuk húgát, és biztonságba helyezzük, utána velem tart megtalálni a családomat sújtó átok megtörésének módját. Ezzel feloldja magát a szolgálatom alól, és ezek után nyugodtan élheti életét. Beleegyezik?

- Igen – vágta rá azonnal Belle. - De majd le kell tennünk az es...

A boszorkány mondandóját Marie királyné sikoltozása hagyta félbe.

*

Rachel fejében a szolga szavai visszhangoztak: “egy hatalmas lény, ami akkora lehetett, mint egy nagyobb ló! Vérvörös szeme volt, a bőre fekete és csupasz, a fogai és a karmai élesek!” Azon morfondírozott, hogy milyen varázslény lehet az alsóbb szinten. Lehetséges, hogy a lélekfalóvá vált édesapja? Vagy valami más? Biztos volt benne, hogy lélekfaló. Arra a lényre illik legjobban a leírás. Már csak azt szerette volna megtudni, hogy melyikük. Az atyja? Willeam? Vagy valaki más? Egyszerűen nem tudott rájönni. De úgy vélte, nagy valószínűséggel Robert király lehet a szörnyeteg.

Miközben ezen gondolkodott észre se vette, hogy a szörnyeteg által megtámadott szintre került. Látszódtak a karmolásnyomok a falon, és a képeken. Egy kisebb fénylő gömböt varázsolt a kezével, és azzal világított. Pár lépés múlva olyat vett észre, ami megdermesztette. Vér éktelenkedett egy helyen a szőnyegen, és a kék falat is vércseppek borították.

- Itt mégis mi történhetett? - suttogta magának, és gyorsan szétnézett maga körül, de semmi szokatlant nem látott. A legközelebbi hangot is csak az emeletről hallotta. A lépcső tetején valakik beszélgettek.

Miután sikerült összeszednie magát a vér látványa után, továbbhaladt a hosszúra nyúló folyosón. Csak most kezdett el rettegni igazán. Amikor úgy döntött megnézi, hogy mi történik a börtönben, erre nem gondolt volna. Valakit megkínoztak, vagy még rosszabb megöltek. Egyre csak haladt előre. Vitte őt a félelem és a kíváncsiság. Vajon kit kapott el a lény? És megmentheti-e? Gyorsabban próbált sétálni, de közben éberen figyelt. Foglalkoztatta a dolog, és addig nem hagyta nyugodni, amíg nem kap választ.

Pár perc múlva, mikor már a börtönhöz vezető lépcsőhöz ért, megkapta a válaszát. A falon hatalmas betűkkel ez a szöveg állt: Haljon a Fellenger család. Vérrel írták. Amikor pedig levette kék szemét a félelmetes feliratról, észrevette a holttesteket. Összesen hat feküdt egymás hegyén-hátán. A felismerhetetlenségig összeroncsolódott a testük. Az arcukat sem tudta megnézni. Csak annyit tudott így megállapítani, hogy három-három férfi és nő feküdt ott. Mindannyian szolga öltözékben voltak, amit vér áztatott át. Nagyon sajnálta ezeket az embereket. Nem tettek semmi rosszat, mégis egy szörny áldozatává lettek. És még a nevüket sem tudta, hogy lerója kegyeletét a halottak előtt.

Váratlanul valami furcsa hangot hallott. Ez megijesztette. Gyorsan felmérte környezetét és akkor megpillantotta a lényt. Hasonlított egy lélekfalóra, de mintha mégsem az lett volna. Sokkal nagyobb volt, és kétszer annyi fogazattal rendelkezett, mint egy átlagos lélekfaló. Halálra rémült, amikor kék íriszével észrevette a plafonon lévő lémyt. Karmazsinvörös szemével a lányt bámulta. Rachel tudta, hogy minek tekinti őt is: egy prédának, amit le kell vadásznia. Ijedelme ellenére azonnal cselekedett. Egy kékes sugarat küldött a szörny felé, de az gyorsabb volt, és elkerülte a lövedéket. Ezek után a lény egy pillanatra eltűnt előle. Össze-vissza forgolódott, és kezében a következő varázsgolyót tartotta. Néhány pillanat múlva éles fájdalom nyílalt a hátába, majd a karjába. Az utóbbin látta, hogy hosszú karmolásnyom éktelenkedik rajta. Tudta, hogy megint muszáj bevetnie rejtett képességét. Ezen a napon már másodszorra törtek az életére. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Sárga lélektükrével rögtön megtalálta a lényt, és már lőtte is rá a bénító jégsugarakat. A legtöbb elől kitért, de egy belefúródott a testébe. A jeges varázs, ami lefagyasztotta volna, nem használt. A szörny mérgében kitátotta hatalmas száját, mire abból tűz jött ki. Rachelnek sikerült kitérnie előle, helyette a képet gyújtotta fel. A lány gyorsan eloltotta a tüzet.

Eldöntötte, taktikát változtat. Ugyanazt akarta alkalmazni, amit nemrég Zachariasnál is. Ha ezek nem segítettek, akkor a legerősebb képessége fog. Remélte, hogy minden olyan jól fog elsülni, mint a férfinál.

Ugyanúgy, mint délután, elszigetelte magát a lény elől egy erősebb jégfallal, majd koncentrálni kezdett. Nyugalom. Sikerülni fog – gondolta, és minden porcikájával a szörny testére összpontosított. Egy perc múlva már a szörnyeteg testében volt. Nagyon meglepte a varázslény működése és gondolkodása. Nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak mintha meghatározott utasításokat végezne. Emlékei sem voltak az átváltozása előttről. A régi emlékképek ködösek voltak, mintha valaki direkt rejtette volna el őket. Ez a lény csak báb volt. Egy terv résztvevője, akár akaratán kívül is. Csak egy dolog foglalkoztatta: ki lehet a bestia?

Tudta, mit kell még tennie. Elkezdte a lényt is úgy kínozni, mint Zachariast. Csak a bábnak még rosszabb fájdalomban lett része. Kapálózott, karmolászott, nyüszített, rángatózott; a legnagyobb szenvedést élte át. Mikor érezte a hercegnő, hogy a test gyengül és lassan átváltozik visszatért a sajátjába.

Szédelegve felkelt a földről, mikor magához tért. Nem gondolta volna, hogy ennyiszer kell használnia ezt a számára is kimerítő adottságát. Ismét lebontotta a jégfalát, majd világítás gyanánt létrehozott egy fénygömböt. Körbepillantott immár kék íriszével, és a földön fekve meglátta az átalakult varázslényt. Csak egy groteszk testtartásban lévő lányt vett észre, akinek hosszú vörös hajzuhataga volt. A leány ugyanúgy rázkódott, mint Zacharias. Arcát a földnek csapkodta kínjában. Rachel lassan mellé lépett, leguggolt, és lágyan megérintette a remegő vállát. Fokozatosan maga felé fordította a varázslényt, hogy megnézhesse az orcáját. Amikor végre meglátta ismételten ugyanaz az érzés fogta el, mint a férfinál. Nem tudott hinni a szemének. Nem bírta felfogni a helyzetet. Nem! Ez lehetetlen! Csak álmodom! - győzködte magát, de tisztában volt vele, hogy ez a valóság. Könnyek gyűltek a szemébe, teljesen ledöbbentette a dolog.

- KÉREM SEGÍTSENEK! - ordította el magát bőgve, és remélte, hogy csak rossz álom az egész. Lisa feküdt előtte félholtan, különféle jelekkel szabdalt testtel.