Sziasztok!
Tudom, tudom, ennyi idő után hozom csak a részt. Ezt nagyon sajnálom is! Mostantól próbálom minél gyakrabban publikálni őket! Szóval a blog mostantól hivatalosan is újraindul ezzel a résszel. Mindenki bátran írja meg a résszel kapcsolatos véleményét. (Lehet, hogy az elmúlt hónapokban némiképp "berozsdásodtam", de próbálok újult erővel visszatérni.)
Köszönöm, ha elolvassátok!
Beast Belle
A koszos földön feküdt, félelemtől remegő testtel. Mindig is
rettegett férje haragjától, és remélte, hogy soha nem fogja
elveszíteni emberségét. De tudta, hogy egyszer ez meg fog
történni. Amikor a vadállat kiszabadul börtönéből, és éktelen
haragra gerjed, akkor mindenkit meg akar majd ölni, aki csak az
útjába kerül, tulajdon családját sem kímélve.
A szörnyeteggé vált király felesége felé tartott. Vörös
írisze belevésődött Marie elméjébe. Ez a lény már nem a férje
volt. Roberten a legsötétebb énje kerekedett felül.
A királyné nem látta a lélekfalót. Túl sok sötétség vette
őt körül. Az összes fáklya kialudt. Csak egy vérvörösen izzó
íriszt látott néha előbukkanni. A lény körzött körülötte.
Várta a megfelelő pillanatot, mikor lecsaphat zsákmányára.
A sötétségben hirtelen egy hatalmas zöld fénycsóva jelent
meg, ami egy ágyúgolyó erejével találta el a szörnyet. A börtön
hézagos falának csapódott, mire a sok törmelék ráomlott. Por
töltötte be az egész folyosót. Marie fulladozott, nehezen kapott
levegőt. Egyre csak gyengült. Érezte, hogy tüdejét legyőzi az
életfeltétel hiánya. Ernyedten kapaszkodott a koszos kövekbe, és
próbált odamászni a lépcsőhöz. De erőfeszítése kudarcba
fulladt, néhány másodperc múlva ájultan feküdt a földön. A
helyzet legyőzte őt, és felülkerekedett rajta. Nem tudott semmit
tenni.
Ahogy ott feküdt váratlanul valaki észrevette. Lehajolt a
királynéhoz, és megnézte, hogy lélegzik e még. Elmosolyodott,
mikor rájött, hogy igen. Túlélte a nő a dolgot, de minél előbb
ki kell vinnie őt innen. A lényre nem volt hatással az oxigénhiány
ezért ő jött le megnézni mi történt itt. Fehéres-zöldes
fénygömb helyezkedett el mellette, ami megvilágította a
helyiséget. Tekintetével pásztázta a környezetét. A
börtöncellák közül az egyik ajtó összetörve hevert a padlón.
A fal törmeléke alatt pedig egy emberi kéz látszódott ki.
Visszaváltozott végre a király – gondolta, majd
megtisztította a levegőt, hogy eltűnjön belőle a por. A
törmelékhalomhoz lépett és felemelte a köveket, amik lesújtottak
Robertre, és arrébb rakta azokat varázslattal. Imádta az erejét,
hogy nem kell megerőltetnie magát, hanem könnyedén megoldhat
mindent.
Nagy levegőt vett, és a céljára koncentrált. A királyi párt
és magát igyekezett odaképzelni az egyik nagyobb, eldugottabb
terembe. Néhány pillanat múlva már mindhárman abba a szobában
voltak, ami a szívéhez legközelebb állt. Pár év után sem
változott semmit. Az üres, sötét rezidencián csak egy régi ágy
helyezkedett el és egy kisebb láda. Ez a helyiség is az elfeledett
szobák egyike volt. Az északi szárnyban nem igazán járkált
senki, mivel úgy vélték ott szállt az átok a Fellenger-házra,
ezért átkozottnak nyilvánították a helyet. Az a pletyka járt a
palotában szolgálók között, ha valaki oda belép a balszerencse
fogja egész életén át kísérni. Ez alaptalannak bizonyult, mivel
Willeam és ő rengeteg időt töltött itt. Ők nem hittek ilyen
babonákban. Sokat jelentett mindkettőjüknek az északi szárny. Ez
volt az ő menedékük az emberek elől. Tudták, hogy itt senki
nem találna rájuk, ezért mindg itt találkoztak az éj leple
alatt. Egyszerre szomorúan és boldogan gondolt vissza az elmúlt
időkre. Az első találkozásukra, az első éjszakán át tartó
beszélgetésükre, az első kinti légyottukra, az első és az
utolsó csókukra. Ez mind három éve lehetett, amikor még tizenhét
éves gondtalan leány volt. De akkor hirtelen megváltozott addigi
élete. Még mindig félve idézte fel azt a végzetes éjszakát.
Ekkor halk ajtócsapódás hallatszott és váratlanul meglátta a
herceg sziluettjét a halvány holdfényben, ami a keskeny ablakokon
szűrődött be.
- Köszönöm, Arabelle, hogy elhozta őket ide. Nagyon hálás
vagyok érte – szólalt meg Willeam, mikor a nő mellé lépett. -
Most már csak annyit kérnék magától, hogy meggyógyítaná őket?
Nem kívánok senkit sem megzavarni ilyen késői órán, és
szerintem Valiria asszony is már alszik.
Arabelle nagyot sóhajtott, majd szó nélkül odasétált a király
elé. Leguggolt és mindkét kezét a test fölé helyezte. Lehunyta
kék szemét, újra nagy levegőt vett és elkezdett koncentrálni.
Lágy, zöldes fénycsíkok jelent meg a boszorkány tenyeréből,
amik lassanként Robert bőrére szálltak.
*
Willeam feszülten figyelte, ahogy Belle segíteni igyekezett
szülein. Minden az én hibám – gondolta. - Ha nem
idegesítettem volna fel a bejelentéssel apámat, akkor meg sem
történt volna ez az egész. De azért hálát adott Istennek,
hogy édesanyját nem bántotta a lélekfaló. Hálás volt
Arabelle-nek is, hogy ilyen segítőkész. Meglepte Willeamet a nő
viselkedése. Azt hitte, hogy még mindig haragszik rá a múltbéli
gaz tettei miatt. Meg is értené. Szégyelli magát, amiért így
bánt vele és kihasználta. Szíve szerint felpofozta volna
tizennyolc éves énjét, hogy észhez térjen. Arabelle őszintén
szerette őt, és talán ő is érzett valamit iránta. De még a
saját maga érzéseivel sem volt tisztában, akkor hogyan lehetett
volna máséval? Nem értette a helyzetet sem. Belle miért kereste
fel? Mit szeretne tőle? Miért ezen az éjjelen jött el hozzá?
Csupa kérdés, de egyikre sem kapott választ. Mielőtt feltehette
volna őket, a nő figyelmeztette őt, hogy a király átváltozott
szörnyeteggé. Mivel bírná meghálálni a támogatást?
Miközben nézte őt elözönlötték az emlékek. Hajdan
mennyiszer fúrta bele tekintetét azokba a gyönyörű tengerkék
lélektükörbe. Régebben rengetegszer túrt bele abba a fekete
hajba. Beleborzongott, még a gondolatába is, azoknak a mámorító
csókoknak az emlékébe, amiket tőle kapott.
Maga is meglepődött a viselkedésén. Három év alatt csak
ritkán jutott eszébe Arabelle. Akkor mégis mi változott volna meg
egy óra alatt? Ennyire felkavarhatta a nő látványa? Nem tudta, de
megpróbálta kitörölni gondolataiból a boszorkányt, és a
problémára koncentrálni.
- Kész – mondta pár perc múlva Belle, és felkelt a földről.
- Meggyógyítottam a királyi párt – tette hozzá büszkén.
- Nagyon szépen köszönöm! Mivel tartozom? - kérdezte Willeam,
miközben a szüleit bámulta, akik már a rozoga ágyon feküdtek.
Véletlenül sem akart rápillantani az urt-boszorkányra, nehogy
kísértésbe essen.
- Csak annyival, hogy segít nekem felkutatni az elveszett húgomat.
Én segítettem a királyon és a királynén, maga pedig támogat
utam során, és bármire kerül sor, mellém áll. Ha, felséged,
úgy kívánja akkor bármikor én is rendelkezésére állok. Csak
hívnia kell. Ez lenne az alkum. Nos, elfogadja?
Willeamet nagyon meglepte ez a kérés. Rögtön Belle felé
fordult, és szembe találta magát vele. Csak fél fejjel lehetett
alacsonyabb nála, lenézett rá, így látta tüzes kék lélektükrét
a nőnek. Komolyan gondolta. Ez kétségtelen. De elvállalja-e
ezt a feladatot? Ez nem kis lehetőség. Csak annyit kell
tennie, hogy elmegy Arabelle-lel, és ő cserébe bármikor segít
neki. De létezett még ennél is jobb feltétel.
- Lenne még egy feltételem. Miután megtaláljuk húgát, és
biztonságba helyezzük, utána velem tart megtalálni a családomat
sújtó átok megtörésének módját. Ezzel feloldja magát a
szolgálatom alól, és ezek után nyugodtan élheti életét.
Beleegyezik?
- Igen – vágta rá azonnal Belle. - De majd le kell tennünk az
es...
A boszorkány mondandóját Marie királyné sikoltozása hagyta
félbe.
*
Rachel fejében a szolga szavai visszhangoztak: “egy
hatalmas lény, ami akkora lehetett, mint egy nagyobb ló! Vérvörös
szeme volt, a bőre fekete és csupasz, a fogai és a karmai élesek!”
Azon morfondírozott, hogy milyen varázslény lehet az alsóbb
szinten. Lehetséges, hogy a lélekfalóvá vált édesapja? Vagy
valami más? Biztos volt benne, hogy lélekfaló. Arra a lényre
illik legjobban a leírás. Már csak azt szerette volna megtudni,
hogy melyikük. Az atyja? Willeam? Vagy valaki más? Egyszerűen nem
tudott rájönni. De úgy vélte, nagy valószínűséggel Robert
király lehet a szörnyeteg.
Miközben ezen gondolkodott észre se vette, hogy a szörnyeteg által
megtámadott szintre került. Látszódtak a karmolásnyomok a falon,
és a képeken. Egy kisebb fénylő gömböt varázsolt a kezével,
és azzal világított. Pár lépés múlva olyat vett észre, ami
megdermesztette. Vér éktelenkedett egy helyen a szőnyegen, és a
kék falat is vércseppek borították.
-
Itt mégis mi történhetett? - suttogta magának, és gyorsan
szétnézett maga körül, de semmi szokatlant nem látott. A
legközelebbi hangot is csak az emeletről hallotta. A lépcső
tetején valakik beszélgettek.
Miután sikerült összeszednie magát a vér látványa után,
továbbhaladt a hosszúra nyúló folyosón. Csak most kezdett el
rettegni igazán. Amikor úgy döntött megnézi, hogy mi történik
a börtönben, erre nem gondolt volna. Valakit megkínoztak, vagy
még rosszabb megöltek. Egyre csak haladt előre. Vitte őt a
félelem és a kíváncsiság. Vajon kit kapott el a lény? És
megmentheti-e? Gyorsabban próbált sétálni, de közben éberen
figyelt. Foglalkoztatta a dolog, és addig nem hagyta nyugodni, amíg
nem kap választ.
Pár perc múlva, mikor már a börtönhöz vezető lépcsőhöz ért,
megkapta a válaszát. A falon hatalmas betűkkel ez a szöveg állt:
Haljon a Fellenger család. Vérrel írták. Amikor pedig
levette kék szemét a félelmetes feliratról, észrevette a
holttesteket. Összesen hat feküdt egymás hegyén-hátán. A
felismerhetetlenségig összeroncsolódott a testük. Az arcukat sem
tudta megnézni. Csak annyit tudott így megállapítani, hogy
három-három férfi és nő feküdt ott. Mindannyian szolga
öltözékben voltak, amit vér áztatott át. Nagyon sajnálta
ezeket az embereket. Nem tettek semmi rosszat, mégis egy szörny
áldozatává lettek. És még a nevüket sem tudta, hogy lerója
kegyeletét a halottak előtt.
Váratlanul valami furcsa hangot hallott. Ez megijesztette. Gyorsan
felmérte környezetét és akkor megpillantotta a lényt.
Hasonlított egy lélekfalóra, de mintha mégsem az lett volna.
Sokkal nagyobb volt, és kétszer annyi fogazattal rendelkezett, mint
egy átlagos lélekfaló. Halálra rémült, amikor kék íriszével
észrevette a plafonon lévő lémyt. Karmazsinvörös szemével a
lányt bámulta. Rachel tudta, hogy minek tekinti őt is: egy
prédának, amit le kell vadásznia. Ijedelme ellenére azonnal
cselekedett. Egy kékes sugarat küldött a szörny felé, de az
gyorsabb volt, és elkerülte a lövedéket. Ezek után a lény egy
pillanatra eltűnt előle. Össze-vissza forgolódott, és kezében a
következő varázsgolyót tartotta. Néhány pillanat múlva éles
fájdalom nyílalt a hátába, majd a karjába. Az utóbbin látta,
hogy hosszú karmolásnyom éktelenkedik rajta. Tudta, hogy megint
muszáj bevetnie rejtett képességét. Ezen a napon már másodszorra
törtek az életére. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
Sárga lélektükrével rögtön megtalálta a lényt, és már lőtte
is rá a bénító jégsugarakat. A legtöbb elől kitért, de egy
belefúródott a testébe. A jeges varázs, ami lefagyasztotta volna,
nem használt. A szörny mérgében kitátotta hatalmas száját,
mire abból tűz jött ki. Rachelnek sikerült kitérnie előle,
helyette a képet gyújtotta fel. A lány gyorsan eloltotta a tüzet.
Eldöntötte, taktikát változtat. Ugyanazt akarta alkalmazni, amit
nemrég Zachariasnál is. Ha ezek nem segítettek, akkor a legerősebb
képessége fog. Remélte, hogy minden olyan jól fog elsülni, mint
a férfinál.
Ugyanúgy, mint délután, elszigetelte magát a lény elől egy
erősebb jégfallal, majd koncentrálni kezdett. Nyugalom.
Sikerülni fog – gondolta, és minden porcikájával a szörny
testére összpontosított. Egy perc múlva már a szörnyeteg
testében volt. Nagyon meglepte a varázslény működése és
gondolkodása. Nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak mintha
meghatározott utasításokat végezne. Emlékei sem voltak az
átváltozása előttről. A régi emlékképek ködösek voltak,
mintha valaki direkt rejtette volna el őket. Ez a lény csak báb
volt. Egy terv résztvevője, akár akaratán kívül is. Csak egy
dolog foglalkoztatta: ki lehet a bestia?
Tudta, mit kell még tennie. Elkezdte a lényt is úgy kínozni, mint
Zachariast. Csak a bábnak még rosszabb fájdalomban lett része.
Kapálózott, karmolászott, nyüszített, rángatózott; a
legnagyobb szenvedést élte át. Mikor érezte a hercegnő, hogy a
test gyengül és lassan átváltozik visszatért a sajátjába.
Szédelegve felkelt a földről, mikor magához tért. Nem gondolta
volna, hogy ennyiszer kell használnia ezt a számára is kimerítő
adottságát. Ismét lebontotta a jégfalát, majd világítás
gyanánt létrehozott egy fénygömböt. Körbepillantott immár kék
íriszével, és a földön fekve meglátta az átalakult
varázslényt. Csak egy groteszk testtartásban lévő lányt vett
észre, akinek hosszú vörös hajzuhataga volt. A leány ugyanúgy
rázkódott, mint Zacharias. Arcát a földnek csapkodta kínjában.
Rachel lassan mellé lépett, leguggolt, és lágyan megérintette a
remegő vállát. Fokozatosan maga felé fordította a varázslényt,
hogy megnézhesse az orcáját. Amikor végre meglátta ismételten
ugyanaz az érzés fogta el, mint a férfinál. Nem tudott hinni a
szemének. Nem bírta felfogni a helyzetet. Nem! Ez lehetetlen!
Csak álmodom! - győzködte magát, de tisztában volt vele,
hogy ez a valóság. Könnyek gyűltek a szemébe, teljesen
ledöbbentette a dolog.
-
KÉREM SEGÍTSENEK! - ordította el magát bőgve, és
remélte, hogy csak rossz álom az egész. Lisa feküdt előtte
félholtan, különféle jelekkel szabdalt testtel.
